Mégiscsak úgy lehet, hogy az ember átmenet az állatok és az angyalok között, s egyszerre állat és angyal sokszor, máskor meg borzasztóan lemegy állatba, vagy éppen angyallá nemesül.

Általános-iskolai tanulmányaim ideje a legsötétebb Rákosi-korszakra esett. Budán, a Labanc uti iskolában nem tűntem ki semmivel a néhány száz nebuló közül, hacsak azzal nem, hogy az irodalmi dolgozatíró pályázatra beadott fogalmazványommal bevonultam a tanintézet anekdota-legendáriumába.

Nem elég az államalapítás heroikus feladata, a sok keresztelés, akasztás, családirtás, nyakazás, négyelés, herélés, vakítás, nem elég, hogy a párja német asszony (s mint tudjuk, a német asszony maga a horror), élete végére is marad szépen a horrorból. Meghalnak lányai, akikkel hatalmi szövetséget köthetne, fiai, akik örökölhetnék a trónt. Legsúlyosabban azonban Imre herceg halála érinti.

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

A közelembe ültek le, konyakoztak. A szőke, szépséges asszony a hátán hagyta a bundát, aztán apró vállrándítással a szék karfájára ejtette. Akkor csattant el festetlen arcán a pofon. Hajnóczy ütötte meg, áthajolva az asztal márványlapja fölött. Arcon csapta. Nagy tenyere volt. A nő lezuhant a földre, a mókusszőrbunda utána. Hajnóczy egyetlen mozdulattal emelte fel mindkettőjüket, s ismét ütött. Az asszony vonítva sírt.

​​​​​​​A hétvégén tartották Zsennye, Rum és Cicelle településeken a Cicelle Kulturális Napokat, ahol többek között  a rumi Kultúra Háza Padlás Galériájában a "Hommage a Marcel Duchamp" c. csoportos kiállítást, az Indóházban Kiss Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész, érdemes művész emlékkiállítását tekinthette meg a nagyszámú érdeklődő közönség, majd a Szent Cecília templomban "Szűz Mária mennyek gyöngye" címmel a Vasi Népdal Stúdió hangversenyét hallgathatták. Lapunk szerkesztője Weiner Sennyey Tibor Békássy Ferencről tartott előadást és beszédet. A beszéd szerkesztett, írott változatát itt közöljük.

Megmarkolnád a felhőt? Lapoznád, mint könyvet, a tengert? Dühöngsz az ostobákra? A balgaság nem az ő művük. Spinoza szemével te épp oly balga vagy.
Az igazság megfoghatatlan felhő; de vigyázz, markolászó kezed villámcsapás ne sújtsa. Dörög? Talán a lényeg dörög: ne kívánd megsimogatni.

​​​​​​​Ez a bor ritka, sajátos, nemes, erős akaratú ugyanakkor engedékeny, és végül befogadó. A magyar szó klasszikus jelentéstartalmának leginkább megfelelő. Ezt a szavunkat értjük a legkevésbé, vagy inkább a legtöbbféleképpen. Fontos esszét olvastam Tamás Gáspár Miklóstól, melynek címe „Magyarok voltunk”.

​​​​​​​Hajnalban Jemenben jártam. A képernyőn. Ugyanis hajdani osztálytársam a temesvári Piaristáknál, Pártos Roland festőművész New Yorkból rendszeresen küldi világjáró dia-sorozatait, ezeken vitorlázom körül a földet.

Családi hátterével együtt szerencsétlen kor. Négyéves, amikor Petőfi publikálja a magyar irodalom egyik legbájosabb gyerekversét (Arany Lacinak), öt, amikor a cár leveri a szabadságharcot, aztán a Bach-korszak, amit a kiegyezés követ. A költők sírdogálnak, a lelkesedés megszűnt, gondoljunk Tompa Mihályra, aki Petőfinél is rosszabb helyzetbe kerül. Nincs miben hinni. Az ország „sírgödör”.

​​​​​​​Szombat este sétálok a Napvárosban, s egy utcasarkon megállok. Emlékszem itt találtam egy kisfát, itt laktam, nem is egyedül, egy szép, ifjúkori szerelemben, amely szolid barátsággá nemesült. A múltkor együtt reggeliztem álmomban e kedves barátnémmel, s most felhívom séta közben. Az öccse veszi fel, s mondja, most indulnak a fájások, már viszik, mennek szülni, ott a párja, a családja, s most szülni fog. Megráz és örömmel tölt el a hír. Én sétálgatok, s régi barátaim és barátnőim családot alapítanak, szeretnek, ölelnek, múlnak és mulatnak, válnak és beválnak. Elmorzsol minket is az élet, mint egy öregasszony a rózsafűzért. Ezen tűnődve érek a térre, aztán tovább a Grand Caféba, ahol éjfélkor adja elő a Metanoia társulat a „Kispendrájv…” darabot. Ezért jöttem.

Utána rohantunk, az ápolónő már az elején lemaradt, a két fogdmeget valami angyal gáncsolhatta el, míg én egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtam lefele, neki a fekete lyuknak, ő utána, már majdnem utolértem, amikor elkezdte karjait le-föl, le-föl csapkodni, mintha szárnyai lennének, mintha repülni készülne, és a fekete lyuk egyre közelebb örvénylett, egyre nagyobbnak tűnt, én pedig megragadtam egyik karját, de ő csak tovább le-föl, már velem együtt, le-föl, le-föl, sikoltani akartam, ahogy lebegtem belekapaszkodva, de nevetni támadt kedvem, nevetni.

"Már felkelt a nap. Most ki a francot hívjak fel? Ez rossz vicc volt, Gyula. Így kerülni bele "a médiaérdeklődés középpontjába." Ez hülye vicc volt, Gyula." írja Jancsó Miklós Hernádi Gyula halála után az ÉS-be. Hát igen. Meghalni hülye vicc. "Megpróbálom, de aki győz, azt nehéz kiröhögni. Az oroszokat nehéz volt kiröhögni a második világháborúban. Sok disznóságot elkövethettek, mégsem vonta senki felelősségre őket, mert győztek. A halállal lehet viccelődni, de a végén mégiscsak ő rúg seggbe. Nem?"

Az események – a levelek tanúsága szerint – a hagyományos technológia szerint zajlottak. Barátkozás, ismerkedés, trükközés, epedés és végül szex. Aztán a nő férjhez megy – máshoz. És bekerül, illetve megszemélyesíti az Aranykoporsó szépséges és légies nőalakját. Móra kétszeresen szenvedi meg ezt az időszakot, emiatt is lehet szeretni. A nő, aki a megváltozott paraméterek miatt nem maradhat, és a betegsége, amit az orvosok félrekezelnek.

Bár nem vezetek irodalmi évforduló-naptárt, a napokban eszembe jutott, hogy éppen negyven éve halt meg Witold Gombrowicz. És mivel a huszadik század jelentős részének egyik meghatározó író-egyénisége volt, illendő pár szót szólnom arról, hogy miért tartják számon nemcsak a lengyel, hanem általában az európai (de a dél-amerikai) sőt, a világirodalomban is.

​​​​​​​Ha az irodalom élő és holt kicsinyeire és nagyjaira gondolunk, sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők is voltak valaha emberek, méghozzá nem is akármilyen, hanem főleg gyarló emberek. A múlt század közepén erőteljes fejlődésnek indult hazánkban is a karakterológia tudománya, különösen értékes dokumentuma ennek Pál Antal könyve, melyet valójában Hamvas Béla és Kemény Katalin írtak álnéven.  Én most nem erre a könyvre hivatkozom, még csak nem is e nemes diszciplína valóban megfontolandó zsinórmértékét használom, de mégis karakterológiai elemeket felsorolva fogom bemutatni az öt fő típust, amibe az írók és költők általában besorolhatók.

„De jó lenne, ha írni nem is, de látni mi is úgy tudnánk, mint Ady, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Hunyady és nagyapám.” – írja Alexander Brody abban a cikkében, amit arról az emberről írt, „akit isten jókedvében teremtett”. Bródy Sándorról kell most újra beszélni, nem csak miatta, hanem magunk miatt, írók és olvasók, magyar emberek miatt is. Vissza a múltba? Nem vissza, hanem előre.

​​​​​​​1820–1900 között a francia társadalomba berombol a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait is leveri a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de nem tud csodát tenni. Ma sem.

Kedves Kíváncsi Olvasó! Mielőtt szabadságra mennél, rendeld meg, vásárold meg a Parti Nagy Lajossal összebeszélt interjúkönyvet, a Költő disznózsírbólt (a hülye cím ne rettentsen vissza), vidd magaddal. És ha esik az eső, márpedig esik majd, elolvasod, visszatértedkor gazdagabb leszel ezer kistörténettel, apró, visszafejtendő gombolyaggal a magyar lét, a kisebbségi lét, a művészlét, a háborús lét, az Adria-lét hol szomorú, hol sziporkázó valóságaiból.

Jó volt tudni, hogy Berda ugyanazon a feketére vénült kinti rönkpadon szalonnázott-borozott, ugyanarról a sziklapárkányról látta ugyanazt a gyönyörűséget odalent (ami elmondhatatlan) ugyanazon az emeletes ágyon aludt. Néha ilyesféle csodák is megesnek az emberrel. A hegy, a hegy percenként változó légköri viszonyai olyan rekeszeket megnyitnak a száját tátó emberben, amit sem előtte, sem azután nem. És persze, ami bonyolítja-bolondítja a dolgokat, Berda a fiúkat szerette.