Nem tudom, mennyire népszerűek manapság Molnár Gábor útleírásai, de számomra ő volt a második nagy olvasói etap, nem sokkal aztán, hogy a kisgyerekként felfogható Fekete Istvánokat, Gárdonyi Gézákat kivégeztem, azonnal Molnár Gábor következett. Molnár Gábor dél-amerikai dzsungel-könyvei.

Pályi nem felhőtlen szórakozás, szükséges rákészülni. Az Éltem után a kedves felkészületlen olvasó néhány percig nemigen kap levegőt, mások a magasságok, ritkább a levegő. Pályi a zordon hús barokk írója.

​​​​​​​A fiatal kortársak becsülik szellemességét, aforizmáit. Kedvelt, elegáns társasági ember, a nők kedvence. A nők különös vonzalommal viseltetnek azon dandyk irányulatába, akik más dendyk irányulatába viseltetnek különös vonzalommal. E paradoxon a tudomány mai – tapintatosnak nem nevezhető – állapotában is feloldhatatlan. És minthogy a tudomány nem ad kulcsot a nők kezébe, ott ülnek szegények az ágy szélén zavartan és megalázva, hogy akkor most mi van?

Évek óta nem olvastam Moraviát. Úgy maradt. Elfelejtve a polcon. Véletlenül nyúltam most fel a Kagylócskám bizsereg című erotikus prózaválogatásért, amikor megkaptam, nem írtam róla, azt hiszem, éppen tele a szoba erotikával, de most megakaszt egy Moravia-bekezdés: "Apránként tűnök el, előbb a fejem, nyakam, karom, mellem, aztán a lábam, combom, medencém. Végül nem marad belőlem más, csak fehér, szőrtelen s még mindig vágytól duzzadó, valószínűtlen kislány nemi szervem." Valahogy így. Pontosan így.

Babitsról többféleképpen beszélhetünk. Lehet mint a klasszikus költészet fejedelméről, lehet mint vaksi szerkesztőről (nem ismeri fel József Attila tehetségét, viszont ájul Tanner Ilonkáétól), lehet mint irodalmi diktátorról, és lehet tényszerűen, szárazon. Most ez következik.

​​​​​​​A korai tudatlan, tájékozatlan – monarchista – közelítés szerint, a név okozott defektet az első alkalmak valamelyikén. Ha Jókai, akkor nyilván „a” Jókai lánya, unokája, a könyvekben romantika, kaland, szerelem, szép emberek hadakoznak csúnyákkal, az igazság a gonosszal, ez nyilván nem jött be. Ha komoly a csalódás, – közben más információ semmi, – a Jókai Anna mellől elhúzó erő hosszan megmarad.

Ő most a mi egyetlenünk. A kis elveszett, a kis túlélő. Ez a kutya most a kutya. Éhes hét nap után szabadult a csőből. Egy hosszú héten át gyengébb, elpusztult testvéreiből szopta a kalóriát. Szörnyű. Kannibál. – Onagy Zoltán tárcája

A magyar kommunizmus legelnyomottabb írója volt, miként azt oly sokszor kijelentette volt. Annyira elnyomva az átkosban, hogy 1961-től nem hatszáz, csak harmincnégy kötete jelenik meg.

​​​​​​​Lehet, a ragyogó napsütésben legurulunk a Duna mentén a gyerekekkel, szalonnát sütünk valahol az Áprily-völgyben, forrásvizet iszunk hozzá, és lerakunk kis csokor mezei virágot a sírjára a visegrádi temetőben. Hogy ha nincs is, nem is létezik ma Áprily Lajos, csak fél-, talán negyedhangon, a fiúk ne felejtsék el, hol járunk, és ahol járunk, ott alszik Áprily Lajos.

Nem öröm szembesülni a Határ Győző-problematikával. Nem öröm, ha vele készült interjút olvasok, ha újra és újra eszembe juttatja, képtelen vagyok mit kezdeni száz körüli kötetre rúgó életművével. (Gyoma, 1914. november 13.)

Regényt ír, elbeszéléseket, drámát, színműveket, fordít, reformszínházat igazgat (előbb a korabeli Nemzetit, később a Népszínházat), ő maga a kortárs magyar irodalom, vagy úgy is fogalmazhatni, tele vele a kortárs és magyar. Nagyvad. 

Az irodalmi köztudatba a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján érkező (részben az Üzenet című narancsszín antológiával), önmagukat „arctalan nemzedékként” (copy.: Zalán Tibor) megkülönböztető fiatalok közül - Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Tóth Erzsébet, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Szikszai Károly, Zalán Tibor - hárman, alig néhány esztendővel indulásukat követően, látványos hátrányba kerülnek. Az irodalmi siker – tehetségük mértékétől függetlenül – gyorsvonatként robog el mellettük.

​​​​​​​Végzettsége szerint könyvtáros. Hasonlóan színes és cifra a paletta, amit bejár írásaival. Ennek felsorolásához kicsi a felület. Zárjuk e rövidke születésnapi köszöntőt azzal, hogy Nemere még két nyilvánvaló területen magyar bajnok. Soha senki nem keresett magyar földön annyit írásaival, mint ő. Soha olyan keveset nem szak-írtak megjelent művei arányában magyar íróról szakemberek, mint róla. 

​​​​​​​Lila érzelemhegyek, férfihegyek, álmok, ostobaságok. A lángolás ostobává teszi a nőt. Főleg, ha eleve az. Dilettáns, aki ráérez, hogy a polgárháború mindenkit mélyen érint, hiába a telő idő. Igaz, a fekete-fehér diszkrimináció és az induló polgárjogi mozgalmak intenzitása jelenné teszik az eredetet, Észak és Dél háborúját. Mégis minden porcikája lektűr. Csak kicsivel hosszabb.

Annát a vérszag borzasztja el, a véres szalmaszatyor a bajuszosnál, a véres levelek a második falgödörben, itt most a véres rongyok, széthasogatott lepedők, vérrel teli kislavór, a véres ing, a fájdalom látványa a sérült arcán. Nem így képzelte a forradalmat.

Hátam mögött járkált a birkózó, pislogtam feléje, hogy mikor fog megagyalni. De nem ő, hanem a hosszúkezű, nagytenyerű kézilabdás vágott képen, akkor kezdett tegezni. Adott még egy-két pofont, aztán legyintett, lekörmölte a jegyzőkönyvet, aláíratta velem, akkor megnyomott egy csengőgombot az íróasztalon. 

Aki sokáig él, sok mindenre van ideje, nem késik le semmiről, mondja Shaw már öregen. Amikor idézik, az aforizma eleje többnyire a szerkesztői önkény áldozatává válik. Helyesen a következőképpen szól. "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

​​​​​​​A heroikus Sztahanov bányász 7 tonna helyett 102 tonna szenet termel ki egyetlen műszak alatt. És nem roppant bele. Ettől az eredménytől, jól belegondolva, falnak lehet menni. Jó volna fele sztahanovi energia, s a haza fényre derül. Írók, újságírók éppen, mint a kézi munkások, felajánlásokat tettek. Ki, hogy megtanul kirgizül, ki, hogy egy helyett hat szovjet termelési regényt fordít le x idő helyett x – y idő alatt.

​​​​​​​Nem tudni már, mi okból, a családi könyvtár éppen e két jelesét választottam pihentető olvasmányul félnapos fabehordás és hasogatás után, nem ismertem fel egyetlen bekezdést, helyszínt, szereplőt sem. Másként maradt meg az emlékezetben a két vastag kötet, mint azt regénybe foglalta Dallos.
Ez nem Dallos Sándor bűne. Kora-tizenévesen vélhetőleg azokra a betétekre koncentráltam, amelyekre később nem.

​​​​​​​Meglehet, a könyvtárosnő miatt vettem meg... Ide egy nosztalgikus bekezdés.Elképzelhető ma,  a mai anyagi viszonyok közt, hogy az ezerszer és százezerszer elátkozott Kádár-diktatúrában hetente legalább egyszer meglátogattam két (!) útba eső váci antikváriumot, félrerakattam, amit találtam, és fizetéskor (havonta két alkalom), dicsőségesen hazacipeltem a könyvcsomagot. Emlékszik erre az időszakra valaki?