Bárhol, bármikor irodalmi nővel hozott össze a balsors, szinte az első másodperctől a legvéresebb harmadik világháborúban találtam magam. Megszűnnek a tények, a napszakok, a reáliák, speciális vihar, amelyben a férfi a háborút elszenvedő civil lakosság. Tehetetlen, kiszolgáltatott, amíg el nem fogadja a feltétel nélküli fegyverletételt. Pedig nincs fegyvere.

​​​​​​​Az első években ennyi a haszon: a jóllakottságában figyelmetlen nyúl vadasként végzi, körülötte az ovális tálon pirított krumpligombóc, mártás. Az első évek nagy havaiban csak a nyulak respektálják a gyümölcsöst, alma nem kell senkinek. Ősszel se kell, télen sem. Amennyiért vinnék, nem adja, mert akkor mi van a meggazdagodásával. – Onagy Zoltán tárcája

​​​​​​​A látszat mögötti valóság az, hogy az író pofázik, gyűlésezik, amikor gyengül, vagy gyengülni látszik a kötél szorítása anyakán, pofázik, nincs jobb dolga, mert ez a dolga, hiszen ő a szavak embere. A paraszt, a melós káromkodik, mert ő meg nem a szavak embere. És odaver – szemben az íróval –, mert a melós és a paraszt nem intellektuálisan kívánja leküzdeni az őt gyötrő erőt, személyt, hanem bikacsökkel, szőlőkaróval, ami éppen akad, ami kéznél van.

Október 14-én született Nádas Péter. Nádast nem kell bemutatni, ünnepelni. Őt, a nagy magyar írót, az egész világ ünnepli. A hivatalosságok vélhetőleg nyakába akasztanak valami díjat is, ahogyan ez illendő hatvan fölötti évfordulókon, születésnapokon. Bár az idén aligha valószínű. Mi a kis magyar írókat szeretjük, és nem osztunk díjakat. Főleg nem osztunk pénzes díjat, mert forintunk sincs, nem hogy eurónk.

​​​​​​​Hervay soha meg nem szólalt. Vagy megszólalt, de nem hallottuk, mert fiatalok voltunk, jutott dolog bőven egyéb, szerelemeskedtünk, konspiráltunk, utáltuk egymást, tégláztuk a „téglákat”, fütyültünk a világra, ittunk, ha volt mit. Ő ült. Ivott, amikor ivott. De nem tudom: iszogatott inkább. Azt hiszem, némán siratta magát, a családot, a gyerekét. Siratta az életet. Nem kommunistázott, nem Ceausescuzott, nem panaszkodott. Nyögte, amit rámértek a nagyhatalmak, Trianon. Rámért a kor.

Reggelenként oda kéne ülni, és csinálni. A prózaírót erre az anyaga rákényszeríti, oda kell ülnie egy nagyobb szövegtesthez, azzal a tudattal, hogy estére nem lehet befejezni. A hónap, esetleg az év végéig sem. Aki nem prózaíró alkat, annak sokkal nehezebb. Ha kialakul végre egy munkarended, elkezded vadul védeni az idődet, pláne amikor rájössz, hogy milyen rémületesen kevés van belőle. Én lusta vagyok, és könnyen el tudom szúrni az időbeosztásomat. Van, akinek megy, mint a bányászoknak: le a liften, elő a csákányt, és hajrá.

A dada nem cifrázza. Kiáltványában így szólítja meg a kedves közönséget 1920-ban: "Mielőtt leszállunk hozzátok, hogy kihúzzuk szuvas fogatokat, nedvedző fületeket, kisebesedett nyelveteket, / Mielőtt kitépjük csúf nemi szerveteket, mely buja és nyálkás..." – ilyen vadul tovább, az aláírásig.

"Túléltem egy tanítóképzőt, négy évet Kolozsvárott magyar-angol szakon, és további három év PhD-t Szegeden. Tudom, hogy az ártatlanság: tudatlanság, és ebben mégis ártatlan vagyok. Mindig ki lehet cselezni. Vagy nagyjából mindig. Vagy nem. Vagy?" Ilyen ártatlan nézelődéssel kezdődött, aztán rövidke év alatt, amíg jutott pénz a lapszemlékre, sikeresen magunkra haragítottuk az összes magyarországi kulturális és politikai hetilapot.

​​​​​​​Közös polcon Molnár Gáborral, Fekete Istvánnal. A korakamasz és későkamasz időszak írói, egy arasszal Cooper és May Károly után. A lélek alakul még, a lélek keresi a támaszpontokat, ahonnan elrugaszkodva irányt választ. Az olvasó gyerek (csak az ember olvas - Magvető) felnyúlt a heverőről a levevős polcra, és pontosan tudta, milyen jellegű olvasmányra van igénye éppen.

"Soha nem nyitottam ki az íróasztalfiókjait, nem nyúltam a holmijaihoz. És most, amiket találok, azt szoktam mondani, olyan, mintha a Niagara-zuhatag alatt állnék… ott nem lehet állni! Voltam ott, láttam. Még a közelében is nehéz."

​​​​​​​Ahogy mondják (és amit látunk Poe-t olvasva): fejében rend, harmónia, kiszámított, hatékony szerkezetek. A hétköznapok: szesz, kártya, nők, aztán: nők, szerencsejáték, pia, kocsmák, lebujok, utcasarkok lányai, mámor. Így hal meg. Ha igaz a másik legenda – nem napilapból való hír – a végső perceiről. Egy esős napon részegen támolyog ki a kocsmájából, elborul, fejét nem bírja kiemelni a pocsolyából, azaz képtelen fölemelni, az utcán vízbe fullad. Különös. Ehhez jelentős maligánmennyiség szükséges.

​​​​​​​"Nem írónak látszott, inkább katonának, nyugalmazott búr ezredesnek vagy angol őrnagynak, aki éppen most jött meg a gyarmatokról. Szikár, napbarnított, kemény tartású, sörtehajú öregúr ült előttem: bozontos szemöldöke mögött fémes, határozott színnel kéklett a szeme. Nyugodtan beszélt, pontosan fogalmazott, világos, könnyen érthető mondatokban, nagyjából úgy, ahogy írt."

A Valóságban jelent meg a Hajnóczy szociográfia (Az elfekvő), ami Hajnóczyt csinált Hajnóczyból. És felsorolhatatlan számban fontos olvasandók, amelyek másutt nem jelentek, nem jelenhettek meg. És nem utolsósorban megírta a Babilon hercegét. A Babilon hercege – USA-ösztöndíj – tankönyvem volt. Belőle tanultam meg felismerni és működtetni a mögöttes, láthatatlan struktúrát, a történet mögötti történetet, azaz az irodalmi valóságot.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!

Bari Károly a következőket válaszolta (1972-ben!): "Magyarországon szabadság papíron és szóban létezik. A szocialista társadalom alapja a félelem. Kijelentette, hogy náluk csak ál-demokratizmus van és nincs szabad véleménynyilvánítás. Oktatási rendszerünkről és oktatási anyagunkról úgy nyilatkozott, hogy semmit sem ér. Felháborítónak tartja, hogy egyrészt a társadalom nem ad lehetőséget március 15-i dátum méltó megünneplésére és a hozzá nem értő pedagógusok miatt, akiket dilettáns, fafejű jelzőkkel illetett, a fiatalok nincsenek felkészítve a nagy nemzeti ünnep megünneplésére, mert ez nagyobb még április 4-étől is.

​​​​​​​Érthetetlen, és ezen talán el kellene tűnődni, sehol nem találni nyomát, a papír- és pénzhiányban, íróhiányban, olvasók és előfizetők hiányában Illyés Gyula ugyan hol kalapolta össze a pénzt a negyvennyolc megjelent számra.

​​​​​​​Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.

Fogalmam nincs, mennyit tudnánk Szabolcska Mihályról, egyáltalán létezne-e a neve, ha nincs Ady, nincs Karinthy, a két kortárs, akik térdüket csapkodva mulattak az életművön. Végtére is minden életművé gömbölyödik, az epigon, a dilettáns, a fűzfa klapanciái is életművé  híznak az út végére. Félő, nem tudnánk szegény Szabolcskáról semmit. De ami itt következik, annyit érdemes tudni róla.

​​​​​​​A gólyához című nagy versét az ország kéziratban olvassa, rajong érte, siratja benne a levert forradalmat. Feljelentés, a Bach-huszárok helybenjárásra ítélik, a faluját nem hagyhatja el.

Sagan, több mint negyven regény és dráma szerzője, 1935-ben született. 1953-ben néhány hét alatt írta meg leghíresebb regényét, miután kicsapták az iskolából. A regény egy unatkozó tizenéves lányról szól, aki a lelkében tátongó űrt azzal próbálja betölteni, hogy mesterkedéseivel tönkreteszi apja kapcsolatait. A regény témája és stílusa miatt azonnal bestseller lett, 22 nyelvre lefordították, és ötmillió példányban fogyott el.