Ez lesz az első napom,
Minden hópehely felhővel teli,
Jégvirág nő a kézen,
Az eget pajzsként kell tartani.

De nem csak a hajad,
A szíved is fehér lett,
Hópehellyel telt fészek,
Az időre tett lakat.

Darukezelőül jó páran tudnak a földön dolgulók közül,

ők megtanulják felügyelni a jelnyelvet, ami nem bővül jelentősen,

a munka monoton út, hol ront holt korokon, fájón,

hol épít élőn, épül az ország, jobb lesz nekünk,

keddé válunk minden kedden, a maga nemes egyszerűségében

Hollóhajú ifjú a szép
örömlányra bámul,
folyékony borostyánt isznak
kobaltkék kupából.

Verebek viszik apró csőrükben az időt,
készülő fészkükbe szórják.

És amit a miénkhez hasonló
mesék elején sosem
mondanak el: lesz majd egy
utolsó
óvszeres doboz, amit
együtt bontunk fel, de már
mással használjuk el

néha az angyalok leveszik
a szárnyaik. A kuckójukban könnyezve,
piszkos fehérben ülnek hallgatag –
fojtó csendjük megnyugtat
téged

A kert havas, az ág deres,
bolondozik még április,
kristály a perc, és flitteres,
de szivárványa már hamis.

a test mögötti örvények
elnyelték
a fogalmaim
a hullámok közti
csend
nevelt fel

Istenhez ma
nincs lábjegyzetünk,
és annyi szépség
vesz minket körül,
de hiába, hisz
férfiak vagyunk,
s más az esztétikánk –

…a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért, és csakis ezért ér

…a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért, és csakis ezért érdemes élni!

Fürödtem kráterekben
és ittam bort és lávát
én szemtől szembe láttam
egy medve nagy halálát.

kis esernyő pálcikák szúrják át
a könyvek gerincét de csak betűkig
jutnak el nincs bennük elég erő

Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,
ahonnan látod a bank üvegszékházát,

és a folyót, amit oly gyakran figyelünk:
tökéletes környezet jövőbeli terveknek és eltolt lehetőségeknek,

Gyűlnek a szobában a tavaszi virágok,
a Nap átfúrja magát a redőny rései között.
Most már csak a mű lehet következetes,
a belső viszonyok mit sem számítanak,
átszelünk évszázadokat, mégsem nyugszunk meg
a következetesen ránk törő nyugtalanságban.

Hát hiába minden! Meg kell sajnos halni,
szerelem-hiányban sír felé hervadni,
ahogy édesanyám de jól megaszonta:
sose vegyél, fiam, léget a karodba

A gyerekkorhoz nincs mi kössön, anyám,
kiváltképp nem a fürdőben terjengő pacsuliszag,
ami más férfiak borotválkozása után rátelepszik a lakásra.

Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.

Csak önnön utamat kerestem,
csak saját dalaim daloltam,
csak átvágtattam az esztendőkön
s hozzád, Uram, oly ritkán szóltam!

Minden eladott gyermekkel,
meggyalázott lánnyal együtt
szenved most a lemeztelenített
Isten.