Herceg, a mélabú öl el?
Csak rajta, míg szerszámod áll!
Hiszen mindenkit átölel
a nagy Parázna, a halál.
 

Amikor a Jóisten végighúzta az ujját a városon, nyoma maradt. Az emberek napokig nem értették, miféle idegenek érkeztek, és cipelték lassan bőröndjeiket a pályaudvarról a körúton át az egyetemig. Talán ők hozták a bajt.

Éjféltájt hazakullogott, az injekciós tűjét az ajtófélfába vágta. Felöltötte magára házi köntösét, hogy ezután kétkedő tekintettel üsse föl a vaskos, bőrkötéses könyvet. Az ablakpárkányon, befőttes üvegekben piócák, varangyok és vízisiklók társaságában férgek és bogarak lakoztak...

Tegyük fel, én téged egy szűk pincelyukba csukatlak, ajtód elé pedig egy fegyveres szolgám állítom, megparancsolván, hogy lélek az ajtón se be se ki, vajon mit gondolnál a dologról?
– Hogy haragszik rám, uram, valamiért, s ezért dug abba a börtönbe engem.
– Igen ám, de mit szólnál, ha én azt mondanám, csak azért zárattam rád az ajtót, hogy ellenségeid el ne érhessenek, s a poroszló ajtód előtt meg egyenesen Sancho-védelmi megbízottam?

 
Akkor talán benne és belőle megérthetném önmagamat is. Mert most csak egyetlen dokumentumom van a létezésemről: a képzeletem.

 
No de még mindig jobb így nékem, mint valamely török úrnak háremjébe kerülni, mert engemet nem úgy neveltek, hogy herélt vagy háremhölgy jó szívvel lehetnék.
 

Szépasszony társasága megyeri búcsún üldögélt a százéves körtefa és a sokkalta vénebb kőkerítés árnyékában, és határeset zenét hallgatott. A színpadon igazi hajléktalanok serénykedtek valódi hangszerekkel.

A labdarúgás szigorú szabályrendszerét bízvást tekintheti bárki épp olyan törvényeknek, mint a klasszikus szonettek formai kötöttségeit. A kérdés az, hogy ezen szabályok közt egy igazi művész miként képes kivételeset alkotni. Márpedig Fazekas Laci ilyen költő volt. A labdarúgás legnagyobb szonettmestere.

Lóg a kamaszlány keze. Földig lóg. Haja füle hegyéig körbenyírva. A maradék haj a feje tetején különszedve ujjnyi bobmarley-csíkokra, csíkonként más színűre festve. Kék, zöld, hupilila. Lábai szétdobva. Melegítője felgyűrve térdig.

A középszerű favágó, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele.

Magasba emelte a bömbölő leányt.
„Vesszen a rossz!” – kiáltotta, s az újszülöttet a tűzbe dobta.
Lassan gyalogolt fel a láthatárra a hajnal.

A két gyerek úgy is körülnézhetett volna, ahogy a jó gazda méricskéli az új szerzeményét. Nem tudták, hogy valójában ők ennek a háznak a tulajdonosai, mert a nagyanyám jó paraszti szokás szerint az adásvételkor a két gyerekre íratott mindent, fele-fele arányban.

 Amikor Kolozsváron összefutottam veled, már nem voltam ennyire kívánós. A város romokban állt. Legyünk pontosak, majdnem lángokban hevert.

 
Szemét. Ahelyett, hogy örülnél a színeknek, a paletta változatosságának, a másfélének, gonoszkodsz. Ki ért benneteket, idióta, paranoid férfiakat?

Többé nem tudtam hinni abban, hogy ezek itt jót akarnak nekem, legfeljebb rosszul akarják, éppen fordítva van, rosszat akarnak, de a maguk szempontjából nagyon is jól, viszont akkor részemről is vége a bizalomnak, nekem kell megvédenem magamat, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék.

Azon gondolkodom, ki kellene csapni az asztalra a tízezrest, és megkérni a mestert, hogy szedje le a polcról a legjobban összeszurkált vudubabát s húzza ki belőle gombostűket, mert az a kis figura valószínűleg én vagyok.

  Tímár közben a szigeten is elkövet egy egészen apró kis hibát, ám a következmények hónapról hónapra nagyobbak lesznek, és hogy hibáját jóvátegye, Isten előtt elveszi feleségül a kétszemélyes sziget fiatalabbik, tőle gyermeket váró, és őt rajongásig szerető nőlakóját, a rajongásig ártatlan (no persze hol van már az a rajongás!) Noémit.

Szerencsétlen, riadt szemű férfi gubbasztott az ágy mellett, a haja csapzott volt, az arca cserzett, öregebbnek látszott, mint amilyen idős lehetett. Összehúzta maga előtt a karjait, mint aki ütéstől tart. Hagyd, mondta a fiam, a barátom, jó ember.

Igen, nekem szükségem van arra, hogy a szikla mindig visszaguruljon. Ne álljon meg, igen ezt akarom. Addig volt jó, amíg volt miért küszködni és reménykedni, hogy hátha csak egyszer megáll…

Ez a nap a harang napja! Egésznap úgy képzelem – süllyedek. Süllyedek vissza a múltamba. Talán egy kútba. Magán-kutamba. Alá kell ereszkednem, mert gyermekkarnyi vastag meztelen csigák jelentek meg a felszínen, s azt tekergik: „Ez a te múltad! Mit akarsz többet?”