Mert színház az egész. Szerep. Álruha. Színpadi játék.
Végre magam se tudom: Hol vagyok én? S ki vagyok?
 

Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
 

 
– Ezeket az embereket, státusztól függetlenül, el kell kapni. Sokkal mélyebbre kell ásni, mint gondoltam, de nem riadok vissza a felszíni robbantástól sem! Nem érdekel a törvény és nem ijedek meg tőle! – nyilatkozta Kóla Lajos, dandártábornok. 
 

 
WEÖRES SÁNDOR
Bóbita, Bóbita Sándor: dalt fon az égi sugárból;
Szarva a Hold, maga fény, csillaga lélek-edény.
 

Este kicsit többet szedtek be a székely jókedvből kettecskén, mint ahogy szokott, a macska egyáltalán nem volt szemtelen, a patkány meg legkevésbé gőgös. Az a jó a jó italban, hogy leveszi az emberről a maszkot. Egy bizonyos fokszám fölött nagyon hamar. Ez a pálinka, kérem szépen, ég, ha meggyújtják. Finom is. Nem macskának való, de se nem patkánynak való. Léleknek való. A lelkek találkozásának a macska részéről két gyors hányás utáni kómás álom vetett véget, mielőtt bármiféle következményekkel járó történet lángra kaphatott volna. 

Bár a falujában még mindig dívik a gyerekházasság (a családok már 5-6 éves korban elbizniszelik egymással a gyerekeket) ő mégis szerelmi házasságot kötött. Kérdeztem tőle, hogy miként jött ez össze, de nem okozott sok meglepetést, pontosan úgy, mint a világ bármely más táján: „először szerelmet csináltunk, aztán így már engedték a házasságot is”-nevetett. Ez azért még mindig ritkaság számba megy errefelé(bizonyos környékeken az ilyen turbékoló galambocskákat még manapság is felkoncolja a család), bár a mostani huszonévesek körében robbanásszerűen terjed.
 

Osztályzatokat osztogattak egymásnak a nebulók az irodalmi professzorok megkérdezése nélkül, költőket, követeket kiáltottak ki, akiknek a földszinten a nevét sem hallották: borotválatlan fiatal arcuk gúnyosan hajolt ki a mellvéden a kalucsnis öreg szerkesztők totyogására, kukorékoltak és költeményeket írtak, hangosan énekeltek és regényeket költöttek, lyukas cipőjükben izgatottan futamodtál le és fel a lépcsőkön, mintha körmükre égett volna valami tennivaló, holott kézirataikat még sanda gyanakodással fogadta a legtöbb szerkesztő, csak Osvát Ernő nem. 

Nagy pezsgés volt, éppen a községi focibajnokság egyik meccsét játszották, a pálya mellett ott lebzselt a település apraja-nagyja. Laskáék továbbsétáltak, aztán hogy, hogy nem, szeretkezni támadt kedvük. Ott, az erdőben. Őket is meglepte hirtelen gerjedelem. Sietősen egymásba kapaszkodtak hát. Attól, hogy a focipályáról megláthatják, nem tartottak. Az ágak eltakarták őket, ők viszont elég jól láttak mindent, a zsivajgás is felhallatszott. Jól esett a szex, a vártnál is jobban, mert – ezt a szinte perverz gondolatot utóbb vallották be egymásnak – közben arra gondoltak, a drukkerek őket biztatják, nekik szurkolnak.
 

A tervek szerint meglátogatjuk az eddig futó projekteket Delhiben és Dzshansziban, valamint Észak-Indiát vonattal átszelve elmegyünk Madhja Pradés államba, egy félnomád törzsek által lakott tigrisrezervátummal büszkélkedő nemzeti parkhoz, újabb fejlesztési programot gründolni. Hogy mindebből mi sül ki a végén, csak az ég tudja, emlékeim szerint az indiai mentalitásra nem kifejezetten jellemző a tervekhez hűen ragaszkodó precizitás.
 

Phillis nem szeretett nő lenni. Nem szerette a szoknyákat (bár most is az volt rajta) (úgy nézett ki, mint egy úttörő kislány, a lába kicsit szőrős, zoknija hosszú volt). Ahogy a táskáin ült, úgy vette észre, őt is kezdik körül állni, mint valami mutatványos bódét. Foghíjas emberek állják körül, hátha szerencse fogat dob a kalapjukba, esetleg pénzt, italra.
 

Az ilyen gyehennára való, tűzbe vettetendő átkozott himpellérekre pökök, mint az szántó-vető pór az maga tenyerének közepébe...
 

Vékony sugárban, hosszan csorog a víz a kádba. Vasárnap esti csorgás, azt jelenti, hajat is kell mosnom; hanyattfeküdni a kevéske vízben, óvatosan, fel ne horzsolja a fenekemet a kopott zománc. Figyelem, hogyan lepi el a hasamat a víz. Lassan folyik majd bele a köldökömbe, az izmaimmal szabályozom, mennyire lassan. Ha belefolyt, kezdődhet a fürdés. Zöldfű sampon, Amo szappan. Sárga. Minél tovább dörzsölöm a tenyerem, annál keményebb lesz a habja. Csillagot festek vele a mellbimbómra.
 

Csak egy veréb volt, nem pacsirta vagy pitta
de magát a sassal hetente leitta.
Egyre följebb szárnyalt (képletesen persze,
röpülni részegen se jött meg a mersze),
s ma a pacsirtákat dalra ő a tanítja.
 

Kassáktól olvasta ezt, és mélységesen meghatódott, s ejsze’ meg is jámborult attól, hogy itt már az öregséget érte tetten!… A „vénülő harcosnak” gondolnia kell arra, hogy mit tehet jóvá még a világgal szemben. (Hogy legalább az utódok élete minél kevesebb gyötrelemmel járjon. A megpróbáltatások elől úgysem futhat és bújhat el senki fia.)
 

 
Sári László (avagy Su La Ce) író, keletkutató József Attila-díjat kapott. Lapunkon olvashatnak interjút a szerzővel és alább három kisebb részletet „Az ifjú Lin-csi vándorlásai” című könyvéből.

Középkorú, enyhén kopaszodó, borostásképű és szemlátomást ittas férfi állt előtte, zavaros, gyanakvó pillantást vetve rá. Torkán akadt a szó, hiába igyekezett összeszedni kevés német nyelvtudását, köszöntést is képtelen volt kipréselni a száján. Köszönés helyett maga elé tartotta a táskát, így jelezve látogatása célját. A férfi bizalmatlan arckifejezése egycsapásra rémületbe torzult, mintha robbanóanyaggal tele táskát nyújtanának feléje. Dühös női hang hallatszott a lakásból, mire a férfi, se szó, se beszéd, kikapta kezéből a táskát, s becsapta orra előtt az ajtót.
 

Az irodalomszerető embert végigkíséri a könyvtár. Először az iskolai, később a helyi, a legközelebb eső a településen, ahol lakik, és persze építgeti a sajátját, szerencsés esetben tovább a családit. - Könyvtárosi jegyzet.

Anyám azt mesélte, egyszer egy nő beállított nagyanyámhoz, hogy van egy gyereke nagyapámtól. De nagyanyám lerendezte. Adja oda neki a gyereket, felneveli a három sajátjával együtt. Többé nem látták a nőt. Van előzmény. Mégsem tudom, hogyan viselkedjek. Edittel. A férjemmel. Mit kellene mondanom? Anyám megcsalta apámat, apám disszidált. Mindennek van oka. A férjemnek is. Biztosan. Nem akarok arra gondolni, hogy valamit rosszul csináltam. Talán a gének. De kinek a génjei? 

 – Meg akarnak ölni?
– Nem kell ilyen élesen fogalmazni. Mondjuk úgy, szeretnénk felkérni, hogy vegyen részt ebben a játékban áldozatként. Maga aláírja a szerződést, látja, itt van, már ki is töltöttem előre, mi pedig megvédjük…
– Megvédenek? Azzal, hogy meggyilkolnak?
 
 

 
 
Lassan szólok majd neki, hogy elég, álljunk le. Pár pillanatig még hagyom, nehogy hazamenjen, de aztán szólni fogok. Ülök az ágy szélén, nyakamig fel van tűrve a pulcsim, még jó, hogy anyám nem lát be.