Búcsúzkodni kezdtünk, mondván, nem akarjuk a háziakat föltartani, meg hát amúgy is, még beugrunk ide-oda, aztán szertartásos megálltunk az ajtóban. A meglocsolt néni szertartásosan egy fél percre eltűnt a belső szobában, és amikor kijött, a zsebünkbe dugdosott egy-egy valamit.
Néha még ott, a házban tudtunk vetni rá egy pillantást, ám erre a legtöbbször már az utcán került sor: ha barna volt, akkor ötvenes, ha piros, akkor százas.

Éli egy hétköznapi ember a szürke kis életét, míg egy nap minden megváltozik. Nem úgy, mint ahogy Rilke javasolja, nem akarja megváltoztatni életét. Neki jó volt úgy. Mégis, szülei meghaltak, kedvese elhagyta. Szabadulni akar, állást keres a világ másik, vadabb részén. De becsapják. Belesodródik valamibe. És kap a szíve közepébe egy golyót.
 

A szédületes tempóban változó ország folymatos mozgásban tartja lakosait. Dolguk után siető öltönyös üzletemberek lépkednek decensen, a falujukba visszatérni készülő, rongyos tömegek között. Luxusvonatok és rácsos ablakú fapados vagonok, szédítő szélsőségek. Egy óra után már zúg tőle a fejem, inkább visszahúzódom a saját kis világomba, fejemre húzom a magammal hozott lepedőt, és semmivel sem törődve alszom egy keveset.

Mert színház az egész. Szerep. Álruha. Színpadi játék.
Végre magam se tudom: Hol vagyok én? S ki vagyok?
 

Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
 

 
– Ezeket az embereket, státusztól függetlenül, el kell kapni. Sokkal mélyebbre kell ásni, mint gondoltam, de nem riadok vissza a felszíni robbantástól sem! Nem érdekel a törvény és nem ijedek meg tőle! – nyilatkozta Kóla Lajos, dandártábornok. 
 

 
WEÖRES SÁNDOR
Bóbita, Bóbita Sándor: dalt fon az égi sugárból;
Szarva a Hold, maga fény, csillaga lélek-edény.
 

Este kicsit többet szedtek be a székely jókedvből kettecskén, mint ahogy szokott, a macska egyáltalán nem volt szemtelen, a patkány meg legkevésbé gőgös. Az a jó a jó italban, hogy leveszi az emberről a maszkot. Egy bizonyos fokszám fölött nagyon hamar. Ez a pálinka, kérem szépen, ég, ha meggyújtják. Finom is. Nem macskának való, de se nem patkánynak való. Léleknek való. A lelkek találkozásának a macska részéről két gyors hányás utáni kómás álom vetett véget, mielőtt bármiféle következményekkel járó történet lángra kaphatott volna. 

Bár a falujában még mindig dívik a gyerekházasság (a családok már 5-6 éves korban elbizniszelik egymással a gyerekeket) ő mégis szerelmi házasságot kötött. Kérdeztem tőle, hogy miként jött ez össze, de nem okozott sok meglepetést, pontosan úgy, mint a világ bármely más táján: „először szerelmet csináltunk, aztán így már engedték a házasságot is”-nevetett. Ez azért még mindig ritkaság számba megy errefelé(bizonyos környékeken az ilyen turbékoló galambocskákat még manapság is felkoncolja a család), bár a mostani huszonévesek körében robbanásszerűen terjed.
 

Osztályzatokat osztogattak egymásnak a nebulók az irodalmi professzorok megkérdezése nélkül, költőket, követeket kiáltottak ki, akiknek a földszinten a nevét sem hallották: borotválatlan fiatal arcuk gúnyosan hajolt ki a mellvéden a kalucsnis öreg szerkesztők totyogására, kukorékoltak és költeményeket írtak, hangosan énekeltek és regényeket költöttek, lyukas cipőjükben izgatottan futamodtál le és fel a lépcsőkön, mintha körmükre égett volna valami tennivaló, holott kézirataikat még sanda gyanakodással fogadta a legtöbb szerkesztő, csak Osvát Ernő nem. 

Nagy pezsgés volt, éppen a községi focibajnokság egyik meccsét játszották, a pálya mellett ott lebzselt a település apraja-nagyja. Laskáék továbbsétáltak, aztán hogy, hogy nem, szeretkezni támadt kedvük. Ott, az erdőben. Őket is meglepte hirtelen gerjedelem. Sietősen egymásba kapaszkodtak hát. Attól, hogy a focipályáról megláthatják, nem tartottak. Az ágak eltakarták őket, ők viszont elég jól láttak mindent, a zsivajgás is felhallatszott. Jól esett a szex, a vártnál is jobban, mert – ezt a szinte perverz gondolatot utóbb vallották be egymásnak – közben arra gondoltak, a drukkerek őket biztatják, nekik szurkolnak.
 

A tervek szerint meglátogatjuk az eddig futó projekteket Delhiben és Dzshansziban, valamint Észak-Indiát vonattal átszelve elmegyünk Madhja Pradés államba, egy félnomád törzsek által lakott tigrisrezervátummal büszkélkedő nemzeti parkhoz, újabb fejlesztési programot gründolni. Hogy mindebből mi sül ki a végén, csak az ég tudja, emlékeim szerint az indiai mentalitásra nem kifejezetten jellemző a tervekhez hűen ragaszkodó precizitás.
 

Phillis nem szeretett nő lenni. Nem szerette a szoknyákat (bár most is az volt rajta) (úgy nézett ki, mint egy úttörő kislány, a lába kicsit szőrős, zoknija hosszú volt). Ahogy a táskáin ült, úgy vette észre, őt is kezdik körül állni, mint valami mutatványos bódét. Foghíjas emberek állják körül, hátha szerencse fogat dob a kalapjukba, esetleg pénzt, italra.
 

Az ilyen gyehennára való, tűzbe vettetendő átkozott himpellérekre pökök, mint az szántó-vető pór az maga tenyerének közepébe...
 

Vékony sugárban, hosszan csorog a víz a kádba. Vasárnap esti csorgás, azt jelenti, hajat is kell mosnom; hanyattfeküdni a kevéske vízben, óvatosan, fel ne horzsolja a fenekemet a kopott zománc. Figyelem, hogyan lepi el a hasamat a víz. Lassan folyik majd bele a köldökömbe, az izmaimmal szabályozom, mennyire lassan. Ha belefolyt, kezdődhet a fürdés. Zöldfű sampon, Amo szappan. Sárga. Minél tovább dörzsölöm a tenyerem, annál keményebb lesz a habja. Csillagot festek vele a mellbimbómra.
 

Csak egy veréb volt, nem pacsirta vagy pitta
de magát a sassal hetente leitta.
Egyre följebb szárnyalt (képletesen persze,
röpülni részegen se jött meg a mersze),
s ma a pacsirtákat dalra ő a tanítja.
 

Kassáktól olvasta ezt, és mélységesen meghatódott, s ejsze’ meg is jámborult attól, hogy itt már az öregséget érte tetten!… A „vénülő harcosnak” gondolnia kell arra, hogy mit tehet jóvá még a világgal szemben. (Hogy legalább az utódok élete minél kevesebb gyötrelemmel járjon. A megpróbáltatások elől úgysem futhat és bújhat el senki fia.)
 

 
Sári László (avagy Su La Ce) író, keletkutató József Attila-díjat kapott. Lapunkon olvashatnak interjút a szerzővel és alább három kisebb részletet „Az ifjú Lin-csi vándorlásai” című könyvéből.

Középkorú, enyhén kopaszodó, borostásképű és szemlátomást ittas férfi állt előtte, zavaros, gyanakvó pillantást vetve rá. Torkán akadt a szó, hiába igyekezett összeszedni kevés német nyelvtudását, köszöntést is képtelen volt kipréselni a száján. Köszönés helyett maga elé tartotta a táskát, így jelezve látogatása célját. A férfi bizalmatlan arckifejezése egycsapásra rémületbe torzult, mintha robbanóanyaggal tele táskát nyújtanának feléje. Dühös női hang hallatszott a lakásból, mire a férfi, se szó, se beszéd, kikapta kezéből a táskát, s becsapta orra előtt az ajtót.
 

Az irodalomszerető embert végigkíséri a könyvtár. Először az iskolai, később a helyi, a legközelebb eső a településen, ahol lakik, és persze építgeti a sajátját, szerencsés esetben tovább a családit. - Könyvtárosi jegyzet.