Luca teljesen rosszul volt, Réka csendben tett-vett, Viktor meg fel-alá járkált a tábortűz és a szoba között, ahol Luca feküdt. Nekem pedig hiányzott Máté (erre nagyon emlékszem), mert az ő közelében valahogy mindig sokkal jobb a hangulat. Búsan ültem a tűz mellett, a többiek meg fel-feltűntek néha, és Réka hozott padlizsánt, amiről kiderült, hogy valami egészen zseniálisan el lehet készíteni parázson, a megfelelő fűszerekkel.

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.

Féltem is, hogyan bírják majd a "picik", úgyhogy Lucának el is küldtem szépen kirészletezve a teljesítendő szakaszunkat, sőt még a térképet is befotóztam neki. Ám igazából Viktor miatt aggódtam, mert őt a tipikus fehér bőrű, allergiás városi fiúnak képzeltem. Benne csalódtam a legnagyobbat és a legkellemesebbet: úgy jött egész nap, mint a parancsolat, és egy rossz szót nem szólt egyszer sem. Fiúkkal öröm kirándulni, ha egyszer sikerült rávenni őket.

Bocsáss meg, szánakozó Isten! midőn téged imádlak, midőn hozzád felnyögni akarok egy kis enyhülésért, csak egy percenésnyi szabadulásért, akkor is közbelép az ő ábrázatja, az ő hangja, ahogy a múltkor is elrebegi, hogy elvesztette a ridiküljét. Amiben az igazolás volt. Arról, hogy ellopták az iratait

Ezt az utat akárki meg tudja csinálni, és mindenkinek érdemes volna, mert száz konditerem ugyanennyi pszichológussal nem tesz úgy helyre, mint két nap ezen az úton. Ha meg mered próbálni, hogy fogsz két váltás trikót meg alsóneműt, és bármelyik pontról elindulsz akár csak egy-két napra. Megismerheted ezt az országot, de nem olyannak, ahogy a TV-ben mutatják, vagy olvasol róla, mostanában inkább negatív előjellel. Olyannak látod, amilyen valójában. Én azt mondom: érdemes látni.

Megkerestük a szállást, és mondhatom, az egyik legizgalmasabb hely volt, ahol valaha aludtam ezen az úton! A világon semmi nem stimmelt vele, mégis működött; olyan volt az egész, mint egy szürreális szappanopera. Egyedül mi voltunk benne vendégek, viszont lakott itt egy nagyon fura család nagy kutyával, ők voltak a gondnokok. Igen kedvesek, ezért nem részletezem a hiányosságokat, de látnod kéne őket is és a házat!

A hegygerincen megint abba a vihar szaggatta, fura erdőbe érsz, ahol fák élnek, de csak nagyobbacska bokorrá nőnek meg, és leginkább oldalirányban terjednek mindenféle csavaros utakon. Köztük bújik az ösvény mentén a Moli-pihenőhely, gyönyörű kilátással, és olyan hangulattal, mintha csak egy délutáni teázáshoz készítették volna oda a Dunakanyar fölé. 
 

A legjobb idő az, amire itthon a fű se nő: az a ronda, szürke, esőre álló, kicsit hűvös, "semmilyen" nap, amire az ember legszívesebben ki se kelne az ágyból. Az ilyen napokon nagy élvezettel mentünk volna el akár a világ végére. Ha hideg van, vagy nagyon meleg, esik, vagy ragyogó kék az ég, nos, olyankor hatásos fotókat lehet csinálni, de kirándulóidőnek kifejezetten pocsék. Őszintén szólva, a mai napig nem is tudom eldönteni, hogy nap közben melyik a rosszabb: ha szakad az eső, vagy ha egy felhő sincs az égen. Mind a kettőtől nagyon vizes leszel.

Tudom, hogy olcsó közhely, de odakinn ez is gyönyörűen a helyére kerül: nincs semmi pazarlás, és úgyis csak annyit bírunk el mindenből, amennyi pont kell, és borzasztóan örülünk mindennek, ami van. Főzelék? LUXUS! A szívem szakadt meg, ahogy hordták el a félig összenyammogott vacsorát: hetven gyerekből tíz, ha megette, amit elébe tettek, és jó eséllyel soha nem is fogja a legtöbbjük megtudni, milyen szerencsés. Nem a borsófőzelék a lényeg, hanem ez: hogy őrülten szerencsés, és nem tud róla. Valójában borzasztó jó nekünk, akárki akármit mond.

Verőce tényleg nagyon Duna-part: igen drága minden, még a víztől messzebb is. Van például egy kemping, ahol annyit kérnek egy sátorhelyért, hogy az árából máshol négy napot is ki tudok hozni szobában, szép helyen. Nagyon nehezen jött össze ez a mai alvás. Végül egy palota kerti faházikójában aludtunk az Északi-Középhegység átlag tarifáján, a palotában pedig megfürödhettünk. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy csináltuk. Igaz, a szállás a falu legszélén volt, de ez máskor sem zavart minket.

Gyönyörűen látszott a falu, szembe fordulva vele, balkéz felől a lemenő nap, jobbra őzikék. Ezek egy darabig feledtették is a kitörni készülő frászt, én pedig lelkesen fotóztam. Fura egy állat ez is. Ha nem mozogsz, akkor szerintem elhiszi, hogy nem vagy ott, úgyhogy igen fotogén. Utána kipróbáltuk, mennyire könnyű ráijeszteni – nagyon kellett neki integetni, hogy észrevegyen. Akkor viszont egy ugrással a bozótban termett.

Alsó- és Felsőpetényben nincs szállás. A Hármaskönyv fogadóban elhűlve magyarázták a telefonba, hogy nekik csak a nevük fogadó, ott nem lehet ám aludni, ez egy étterem. Volt valamelyik faluban egy egyházi szállás is, de a plébános külföldön volt, úgyhogy ez a beszélgetés a telefonszámla miatt alakult izgalmasan. A hely gondnokaként megjelölt bácsinak viszont fogalma sem volt róla, hogy miről beszélek, úgyhogy nem adott szobát. Romhányban tehát nem alszunk, akkor nincs más hátra, Ősagárdra kell menni.
 

 – Tudja, kedves barátom, – kezdte a lakber, – a nyakszirt és a fejbiccentő izom között van egy pont, amire ha ujjal nyomást gyakorolunk, az emberi test zsinórját vesztett marionett bábuként csuklik össze. Kikapcsol, mint egy számítógép, örökre elhallgat, mint egy betemetett kút. Ezt hívják halálpontnak.
– Ez durva! – hüledezett Dani, lencséjét törölgetve.
– Úgy ám! Az biztos is! Szóval, most felteszek Önnek egy utolsó kérdést. Amennyiben helyesen válaszol rá, meghagyom az életét, és szabadon távozhat, Isten áldásával.

Egy idő után egyre furcsább lett, hogy csak nem akar elérkezni a fél kilométer vége, pedig kanyarodnak a domb felé szekérutak, a jelzés mégis visz tovább egyenesen. Egészen addig, míg Terény szélső házánál nem találtuk magunkat. Leültünk gondolkozni, hogy vajon mi történik velünk, erre kijött a gazda a házból, és érdeklődött, hogy mit keresünk az árokpartján. 
 

Nemcsak törölköző járt a fürdőszobához, de kis üveges tusfürdő is, így aztán már egészen kedvezőnek látszott az ár, ráadásul a kulcsos néni azt mondta, hogy fizessünk reggel a főnöknél, mert ő lehet, hogy enged még belőle. Kánaán. Be is vásároltuk a meleg szendvicshez valókat, aztán bementünk még a faluba, hogy megnézzük a gótikus templomot, amit a Térképrajzoló Ember utazása óta szépen felújítottak.

 
 
 
Megkérdezték: „Fejedelmünk, Bethlen!
A magyar mért ilyen élhetetlen?”
„Számomra is rejtély.
De virágzik Erdély!"
 

Nehéz bárhova tenni ezt a falut, megint olyan fajta, ahol igen fura dolgokba botlottunk és fura dolgok történtek. Szórakoztató, az egyszer biztos, majd kikeresem a "kamugólyás" képet, meg azt a szerencsétlen Nepomuki szent János szobrot is, ami végül kiverte a biztosítékot, és a röhögéstől sírva leroskadtunk a lába elé ebédelni. A pecsét nagyon nehezen lett meg, végül az itteniek irányítottak a falu szélére a kocsmába, ami olyan két kilométer kitérő oda-vissza.

Így aztán a helyiek nagyon nem tetszettek, a falu meg olyan, mint a képeslapokon. Tényleg szép, de már köze nincs az élethez, sem a valósághoz. Ettől függetlenül nagyon szeretem, pont a kirakat jellege miatt, ha ilyesmire vágyom, akkor elmegyek oda Húsvét hétfőn, olyankor mindig nagy vásár van. Ha viszont igazi, élő, hagyományos magyar falut akarsz látni, akkor be se tedd ide a lábad, ez egy múzeum, amit külföldieknek kell mutogatni, esetleg elmenni valami iskolás kirándulásra.
Ha igazit szeretnél, akkor menj inkább a Zemplénbe, valami olyan helyre, amit még az internetes keresők is csak második-harmadik körben dobnak ki neked.

Katolikus barokk a javából, minden, ami lenyűgöz vagy nagyon taszít, aszerint, te hogyan éled meg, hogy ebbe a kultúrkörbe születtél. Viszont hidegen nem hagy, az egészen valószínű. Itt azt furcsállottam csak, hogy először nem járt erre senki, egy óra múlva viszont elözönlötték az emberek.

Azt az egyet furcsállottam, hogy nem is tudtak a szomszédos Szentkútról, pedig a cigányok elég "Máriások" szoktak lenni, legalábbis akiket ismerek. Igaz, csak gyerekekkel beszéltünk. Ők mindig mindenhol nagy rajongóink voltak, általában csapatosan követtek és vagy viccet csináltak belőlünk, vagy kérdezgettek, hogy mifélék vagyunk, meg hogy honnan hová.