Tíz éve minden születésnap, névnap, anyák napja előtt elmondja, menjünk, mert jövőre nem lesz kihez mennünk. Most igen rossz bőrben. Kétszer éppen nem halt meg, mert az orvosok elszarták a gyógyszereit, azután meg azért, mert spórolni akart, új összetételt talált ki magának. Nem költött az ellenható gyógyszerekre.   

Egyenesen a faházhoz hajtott Ádám a hatalmas, ligetes kempingben, a terasz előtt parkolt le, és nem várt a testvérére, kipattant az autóból, kulcsot fordított a zárban, szélesre tárta az ajtót, aztán az ujjával mutatott befelé, miközben a földet nézte. Egyetlen szobából meg a vizes helyiségből állt a bungaló, az ágy mellett dohányzóasztal, két szék, Julcsi felhúzott szemöldökkel lépte át a küszöböt, érdeklődve nézett jobbra-balra, hunyorgott kicsit, mert odakint verőfény, a faház ablakain viszont minden reluxa leeresztve, hogy ne forrósodjon át annyira. 

Egy törvény tiltotta a pederasztiát, de nem a törvény kiadása után elkövetett tetteket üldözte, hanem azokat a személyeket, akikre valaha is rábizonyult a beteges hajlam. A lefolytatott eljárások szabálytalanul zajlottak, mivel akkor is kiszabták a büntetést, ha nem volt a vádlott ellen panasztevő, s döntő bizonyítéknak számított egyetlen ember vagy gyermek vallomása, sőt, ha úgy adódott, egy megveszekedett rabszolgáé is, akit akarata ellenére kényszerítettek arra, hogy gazdája ellen tanúskodjék. Az így elítéltet kiherélték és a városban, ahol élt, körbevitték, kezében tálcával, amelyen saját heréje hevert. Kezdetben azonban még nem sújtottak le mindenkire, csak a zöldekre és a feltűnően gazdagokra. 

Hanem elindult "a nénit meglocsolni" egy új vándorsereg, a hat-, tízéves korosztály. Az új éra koldusgenerációja, az ellehetetlenített, munkanélkülivé vált prolik, kisvárosi nincstelenek szövetkező, egymást informáló gyerekei. Ez már a rendszerváltást követő mélypont.  

   Igyunk. Ami jólesik. Kétszer.    Ha nyomaszt bennünket a bűntudat, küzdjünk meg vele. Ha úgy érezzük, talán nincs teljesen igazunk, talán mégis végigmehettünk volna a problémakörön, ezzel is küzdjünk meg. Mert sikertelen kísérletek tucatjain vagyunk túl.  

   Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott egy virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai Italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Dunaparton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már besötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

VII/h Legnagyobb meglepetésedre egy úgynevezett kurva (profi asszony) avatott be aztán, és nem az a másodikos leány; meglepett csupaszsága, és igazából fölösleges másként mondani, mosolyának felhőtlen ragyogása, s minden szerepet levetkőzendő a tágra nyitott szeme, ébersége; meglepett, hogy a lehető legtermészetesebbnek véli tisztaságát, de azért büszke rá, s meglepett az a fajta viselkedés, mely ha nem is szűznek, de érintetlennek mutatja testét, és az elképzelhetetlenségig fokozott figyelme is meglepett, amely abban állt, hogy valójában ügyet sem vetett arra, hogy a "voyeur" mit tesz, mire gondol. Na de ilyet! Mondtad.  

Az öreg csak nagy későn szólalt meg, akkor is, mintha csak magának mondaná – Eredj, fiam, menj ki az útra, aztán nézz a völgy felé, nemsokára érkezik a vonat. Ha meglátod az anyádat, megengedem, hogy elébe szaladj.

Zörögnek a szél ujjai, mindent megmotoznak. Rajtad, rajtam. Bárhová mész, bármelyik vonattal érkezel, szúrós szemű ismeretlenek szétnyitják bordáidat – tekinteted riadtabb, mint mikor először másztad meg a temetőhegyet velem. Hosszú az út hazáig, gömbvillámok fejünk felett (hol az irány)!... Mindig csak arra? – eltévedések hálójában visszafelé.

 Ezután már csak az, honnan tudja a férfi azonnal, hogy a nő is akarja? Honnan lehet tudni az első pillanatban mindent? Ami egyszerűsíti, elsimítja az egészet, szükségtelenné teszi, hogy végignyomják teljes kőbe vésett unalmas nő-férfi szex-enciklopédiát. Ekkor születik pillanat, ami minden esetben egyszeri és megismételhetetlen. 

A kórházi várópad pattogzott olajfestéke vagy műbőre ráizzadós nyáron, télen is ragadós, kényelmetlen, mindegy. A terem nyomasztóan szürke, csempés, egészségügyi-tanácsos plakátos, letelepedni csak addig, ameddig. Neszez a gumi. Kerekesszékben pizsamásan nyugodtan ül, otthagyták, váratják sokat, itt minden ember egyenlő, darab-darab. Egy betegszállító felismeri benne a művész urat, és felgyorsul az ügymenet. Tegnap vagy reggel felszökött vagy leesett a vérnyomása, semmi komoly, szedi a gyógyszert, tényleg semmi baj.

Káosz nem halott. Primordiális, érintetlen tömb, egyedüli imádatra méltó, tehe­tetlen és spontán, ultraibolyább bármely mitológiánál (mint a Babilon előtti árnyé­kok), véletlenszerű és folyamatosan mámoros: az eredeti osztatlan lét-egység még mindig derűsen sugárzik, mint az Asszaszinek fekete jelzőzászlói.

Egész éjszaka tartó, különös tánc a bankautomata helységeiben. Törvénytelen tű­zi- játék mutatványok. Nemzeti parkokban hagyott land art-művek, amik annyira bizarrok, mintha földönkívüli alkotások lennének. Törj be egy lakásba, de ahelyett, hogy valamit ellopnál, hagyj magad után költői terrorista tárgyakat. Rabolj el va­la­kit és tedd boldoggá.

A lépcsőház, de a lakás belmagassága – közepes termetű európai számára – alacsony, kézzel talán elérhető a plafon, amit, illemből, nem próbálok ki. A yunnani nemzetiségiek többje alacsony, úgy vélem, a legapróbb európaiaknál, a máltaiaknál is sokkal kisebbek, testalkatukat tekintve pedig törékenyek és arányosak. Szépen kiformázott emberek. Az a lány – hogy hány éves, meg nem tudom mondani, az idegenvezető szerint 15 és 20 között lehet –, akivel egy éjjelre zsugorodott napra összeházasítottak egy ceremónián, a köldököm magasságánál nem nőtt feljebb, de ő valóban kis testméretű.  

Éva sokszor lopott a közértből is. Cukrot. Leginkább cukrot. Kedvence volt a francia drazsé. Abból sokszor. Megette, mielőtt hazaért volna. Akkor még kisebb volt, tízéves körül. Egyetlen egyszer kapták el. Anya munkahelye mellett volt egy kis bolt. Ott. Az ajtónál megállították. Kipakoltatták a zsebeit. Éva érezte, hogy lángol az arca. Olyan forróságot érzett, amilyent addig még sosem. Kérdezték, ki az anyukája. Mondta, hogy ki. Kérdezték, hol dolgozik. Mondta, hogy hol. Elengedték. 

Éva odacsapódott ehhez a Takács lányhoz, iskola után nemegyszer elment hozzájuk. Egy szoba-konyhában laktak, nem messze nagymamáék lakásától, az udvaron volt a vécé. Egyszer velük volt a Takács lány bátyja is, újságokat húzott elő az ágy alól, nők voltak benne és férfiak és meztelen testek. Éva akkor látott életében először ilyet. Nem tudta mi az, csak érezte, hogy nem helyes, ha ő ezeket nézegeti velük. És azt is érezte, hogy ennek köze van ahhoz, amit ő szokott csinálni a fürdőszobában. 

A bűz, amely a nyilvános illemhelyről terjeng, s amelyben a pekingi éjszakai piac szagára is ráismerek, nem egyéb szalmiákszeszénél, senkinek nem okoz problémát, még kevésbé az, hogy egyetlen mozdulattal markolnak az árusok a szemétbe és a vevőknek felajánlott árujukba: cukorkákba, aszalványokba, igazgyöngybe, jáde-ékszerekbe és azokba a termetes jutazsákokba, amelyek megnyitott szájából ginseng-gyökeret vagy egyéb életelixírt emelnek ki. 

De Éva nem látta. Éva nem tudta, mi az, hogy szenteste, csak azt tudta, hogy van egy nap, amikor várják az angyalkát, aki este majd megjön. És hogy ezen az estén ajándékot kap. Szép ajándékokat. Olyat is, amit apa küldött neki. Pedig az angyalka hozta az ajándékokat. Mégis volt, amit apa küldött. Ezt mondták neki. Egyszer egy babát, aminek hosszú szőke haja volt és szép, csillogó ruhája. És azt is tudta Éva, hogy az ajándékok és a mákosguba utáni napon jönnek a többiek. 

Végülis ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam. Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte – nevetgélve –, hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség.
 

Anya nézte a négy férfit. Az egyik valóban hasonlított Lacira. Már két éve, hogy elment. Már két éve, hogy felült a bécsi gyorsra és elment. Anya tudta, nem jön  vissza.– Nem, cicuskám, az ott nem apa. – felelte.Éva nem értette.