Leütés 47. – Koldusok irodalma – Mányoki Endre tárcája
Sohasem ott szálltam le a buszról. És csak annyira szégyelltem magam, mint később a Stalter György által készített fotók láttán; azok is szerkesztett ábrázolatok voltak, s őket se lengte be a tragédia aurája. Cigányokról készültek a képek, akik elhagyott bányásztelepeken, sivár alföldi tanyákon éltek, láthatólag irgalmatlan körülmények közt – és mégsem volt az arcukra írva semmi, ami elveszettségre utalt volna. De beletörődésre sem. A tekintetek nyíltak, kíváncsiak, gyakorta szomorúak vagy mélabúsak. De még gyakrabban derűsek. Talán a fényképezkedésnek örültek, az eseménynek, amely közel hozta hozzájuk a civilizációt – mintha általa ők is a részeseivé lettek volna.
Nem vettem a bátorságot, hogy közelebb merészkedjek a budafoki barlangok lakóihoz. Talán mert titokban, az agyam hátsó rekeszeiben, ama régi és új képekkel töltöttem ki azt az űrt. Talán féltem. Biztosan nem attól, hogy megvernek vagy megesznek. Inkább attól, hogy ha sorsközösséget nem is, de szolidaritást vállalnom kellett volna velük, s annak minden következményét. Megvolt rá minden okom? – magam sem éltem valami fényesen, albérlet albérletet követett, gyerekkel, vergődő családdal, alig is kivehető jövővel… Nem szálltam le a buszról, amíg csak el nem tűnt a látómezőmből a löszfal előtti kötél a száradó ruhákkal. Elköltöztem Bufafokról.
Aztán már nem tudtam, még ha akartam volna sem, elkerülni őket. Nem én mentem közelebb hozzájuk – ők jöttek közelebb hozzám. Eleinte csak egy-egy tűnt föl, kapualjakban, aluljárókban, pályaudvarokon; kukában keresgéltek, aludtak a parki füveken, ültek a padokon. Olyanok voltak, mint a kívülállók. Mintha merő kalandvágyból hagyták volna oda a maguk világát, s jöttek megszemlélni a miénket. Bessenyei, Voltaire, Karinthy vademberére emlékeztettek, akik valahogy rávallanak a civilizációra; kívülről vizsgálják a természetét. Tekintetük akkoriban még nem volt üres; firtató volt inkább, mosolytalan, metsző szürke. Ha a stalteri kedélyt nélkülözte is, de a dacnak annál inkább megfelelt. Ruházatuk, emlékszem, jobbára viseltes volt, de még nem rongyos, ápolatlan. Huszonöt kilós túlélő szatyraik, bennük az összes holmi és az iratok, még épek voltak, de már kezdtek összegyűrődni; a koponyájuk hánykolódott a szükség adta fejaljon.
Akkor születtek meg, tízezrével, a koldusok. A szocializmusnak nevezett ordenáré felnőtt, gyámoltalan gyermekei. De sokat is beszéltünk akkortájt a „magasabb rendű társadalom” nyomasztó örökségéről – államadóság, identitáshiány, kirabolt természet, versenyképtelen ipar, hasznavehetetlen politikai intézmények – pedig csak rájuk kellett volna nézni, hogy az arcunkba csapjon a „minden oldalúan fejlett ember” látványa. Ők voltak a mi örökségünk. A bezárt munkásszállók, fizethetetlen al- és főbérletek, használhatatlan mozdulatok és konvertálhatatlan tudások népe. Ők, a koldusok. Nem kellettek már senkinek. Nem kellett s ma sem kell a kezük, a lábuk, a fejük, a szívük. A posztmodern kornak nincsen szüksége még ágyútöltelékekre sem.
Ők azok, akiket utolsó rángásaival még meg tudott szülni a múlt – akár a szart a fekélyes belek. S a salakot most, mint akinek semmi köze hozzá, igyekszünk eltüntetni.
Befalazzuk a barlangokat, elzárjuk az aluljárókat, szállóra tereljük a sorstalanokat. (Jézusom, de szép szó: szálló! Szállás. Csupa melegség, otthonosság – és persze semmi luxus!) Kicsit ugyan zavarhatna az „átmeneti” jelző, de azt majd puhábban ejtjük, szinte hangsúlytalanul, mint valami mellékes körülményt. „Átnti”, így. Ott már délután négytől sorba lehet állni, és aki bejut, annak korántsem biztos, hogy ellopják a pénzét, a papírjait, a váltó zokniját. Ott családok is lakhatnak, bár „átntileg” más-más szállókban, de látogatás, természetesen, van: odakint az utcán, reggel kilenctől délután négyig. De hát minek is kéne a nyomort szaporítani?…
Túlzás, elismerem. Annál is inkább, mert hírek, szóbeszéd, riportok, cikkek – jószerivel belőlük származik minden ismeretem arról, hogy van egy formája a túlélésnek a ma Magyarországán, ahová nem kívánkozik senki. Szociológus legyen a talpán, aki majd leírja. Még nem írta le. S miért nem? – mert hiányzik a tudomány mögül a megélt s megírt tapasztalatok sokasága. Mert ebből a valóságból nincsenek adatok. Mert a „modern” szociológiai eljárások itt eleve kudarcra vannak ítélve; a hajléktalan még a terepen dolgozó szociális munkás iránt is bizalmatlan.
Valami hiányzik a rendszerből: a szociográfia. Meglehet, idejét múltnak tetszik a műfaj; sokan mondták már, hogy mesterséges és időleges képződmény volt a szociológia és az irodalom határmezsgyéjén. De átmeneti (hosszasan átmeneti) korokban mindig nélkülözhetetlen volt. Mert a szociográfia lényege éppen ez a kettős karakter: részint tárgy- és terepismeret, precizitás és adattisztelet, másfelől azonban a megformálás írói képessége, amely – Féja Gézától Berkovits Györgyig – ugyanazon metszetben képes megjeleníteni, szélsőségesen fogalmazva, a koldust és a királyfit.
Apropó, Mark Twain! Meglehet, nem is a szociográfia hiánya a legkínzóbb – hanem az irodalomé. Hiszen míg az előbbi hatása legkivált fölfelé terjed, s széltében; az értelmiséget és a politikát befolyásolja, addig az irodalom visszafelé is képes hatni, mi több, éppen az a szerepe a fontosabb. Tömörkénytől Móriczon és József Attilán át Nagy Lajosig, Sinkáig, de el egészen Sánta Ferencig és tovább: Csalog Zsoltig, Tar Sándorig és Géczi Jánosig a magyar irodalom a modernitását ugyanonnan vette, ahonnan a lelkiismeretét: magából a közvetlen valóságból. Illyés így lett – Somlyó György érzékletes megfogalmazásával – Párizs parasztjából Ozora szürrealistája, és teoretikus legyen a talpán, aki a Puszták népéről bebizonyítja, hogy provinciális…
Eltávolodván a koldusoktól és egyéb megnyomorítottaktól, bár pillanatra sem feledkezve meg róluk, be kell látnunk, hogy a magyar irodalom óvatosan, szinte föltűnés nélkül kihátrált a valóságból. Hosszú sora van annak, miért történt ez így, ahogyan történt. S ezúttal arról se essék szó, hogy lett-e egyéb haszna, értéke az írók döntésének. (Meggyőződésem, hogy lett; Mészöly Miklóstól Esterházyn át Nádas Péterig, Krasznahorkai Lászlóig és Bodor Ádámig szinte átláthatatlan a zárt rendszerek belső gazdagsága. De a zárt rendszerek nehezen nyílnak fel, s el sem is lehet várni, hogy az legyen a programjuk. Az ő értékeik abban a szerkezetben ismerhetők föl s értelmezhetők, ahol megszülettek; az európai kultúra nem először és nyilván nem utoljára öltötte magára Hölderlin, Kleist, Rimbaud, Witkiewicz, Kafka vagy Musil alakját.)
A diskurzusnak ma nem arról kell, kellene szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma – ez csak az elfogultságok és az esztétikai-hatalmi játszmák szintjén merülhet föl. Hanem arról, hogy mit kezdjünk a hovatovább szellemi képviselet nélkül maradt országgal? Azzal az országgal, melyet nem jelenít meg hányódó sorsában és hánykolódó „személyiségében” a saját intelligenciája, első helyen említve az íróit. Ki lehet rajtuk kívül, aki felelősséget vállal s visel értük? Ki lehet az, aki érti őket, és átélhetően meg is tudja formálni a sorsukat? Ki, ha ők nem?
