óriáskígyó mászik ki a szem üregéből,
a világ már majdnem életszerű veled,
mindenféle limlommal teli váza az emlékezet,
egy gyerek a labdával könnyedén leveri.

Szélcsendben nézem: mint egy pillanatfotón, áll a vágta és áll a végtelen

flitterek tánca
az éji tavon az ég
sír örömében

Valamelyik tűzhányóban
él egy leány fönt a Holdban.

Az emberek belefagytak a házak árnyékába. Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.

olyan vagyok, akár Hesztia, a szűzies, szerény isten, ki az Olümposzon sem vágyott hatalomra.

Reggel van, valami új nap kezdődik megint.
És szeretném, ha az idő így maradna.

Hallgatta, miként az évek kacaját,
döngetett az idő, 60-ra mozdultak
a tekerők. Remélte, ezek mentén
szakad majd meg az idő, meg a tér,
és a mozdony csak halad tovább.

A nyár magával visz valamit. Mindig. Harmat-meleg. Halál-forró ondó. (F)okozatok. A nőben csak arccal a földnek fogalmazódtak meg. Sokat sétál. Benne a valóság. Esztelen part. Okos folyó. Bárhol vagy. Bármi jó. Éhes évszak. Elnyomja benne a múltat. A jövőt. Jelen lenni a nyárban. Nincs idő. Ideje. Ki szabja meg. Ki szól bele. Vele.

Nyílt térre vágyunk, aprócska örömre. Nyaranta ritkán csalódik az ember: fény, forróság a reményt örökölte.

Mint aki rejtett múlttal bíbelődik,
nem érzi a bőrén matató semmit,
a tested tüzes illatát és ízét
kutatom mindenben, öled örömét.

Teltnedvű, zöld lombhurkon – égi huss –
átröppen verébgyermek, július,
Mintha üzenne vígan lehetőnek.

nyáron a fény hátulról,
Isten háta mögül érkezik,
mi csak árnyékot adunk,
két sötéten világító részből
egyik világosabb sötét,
már-már szürke.

Jégvarázsért tombol a nyár.

Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.

Tüphón és Ekhidna gyermeke vagyok, kígyónyelvet érzel a szádban, mikor csókolsz,

míg el nem pazarolod melled kincseit türelmetlen ajkam pitvarában

újrahajtogat az idő,
uv-szűrő-jelen ultraibolyát szed a halál kosarába,
ez a nyári sugárzás sem emberi már,
szupercelláimba szorulsz,
jeges esőmben ázol el.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.

Belém harapott a nyár,
robbanjanak föl testemben a kert, ég,
fák, szél.