Örömittas lett a vágy – Böszörményi Zoltán három verse.

Hamarosan kétszáz éve lesz, hogy napvilágot látott Katona Bánk bánja. Szövege ennyi idő után már régies, nehezen érthető – eredetileg is nehéz volt, mert Katona sűrű, drámai versezetet írt. Ezért elhatároztam, hogy lefordítom a művet mai magyar prózára, hogy kortársaim pontosan értsék, mit mond (és mit nem mond!) ez az izgalmas szöveg. A fordításom ugyanazt és ugyanott mondja, mint Katona eredetije. (N. Á.)

Az ágy igazságát
nemcsak a kopott, kockás pléd takarja,
hanem a testem is.

Bozon-fészekben a madarak, egyik kirepül,
a másik marad, éhes csőrével neked lendül.

Pingvin vagyok, elrepülni rest
Csak úszni tudok,
Tojásőr a férjem, nincs,
Tojásom sincs, nem kel ki,
tovább halászom,
édesvízben, torták között,
torta vagyok,
fázom.

Tele szájjal megy a licit, néha rá is dobnak picit,
ki hányat ölt, mennyit lopott, adót csalni ki hogy szokott.

Rám mindig más vigyázott,
mert a nők az életemben
nem anyának születtek.

milyen mélyen gyökerezik bennünk a porból lettünk, porrá leszünk,
milyen mélyen lakik bennünk a béke;

Csakhogy én
a magam állatorvosa vagyok,
én döntöm el, vannak-e sebeim
és kell-e őket nyalogatni

Lőrincz P. Gabriella, Pénzes Tímea és Varga Melinda verseivel köszöntünk minden Édesanyát május első vasárnapján, Anyák napján.

Böszörményi Zoltán József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő olvas fel verseiből.

veszélyes meghagyni
annak a szabadságát, aki előtt
a vad természet meghunyászkodik

A takaró alatt összeérnek a vágyak
hideg lábai.
Kipukkad egy nyálból fújt
földgömb.

Nézd túl közelről, és eltűnik a világ,
nézd messziről: eső-csíkozta ablak.
Ne is reménykedj, hogy mögéje látsz,
csak téged tükröz vissza önmagadnak!
Percenként változó felhőalakzat,
te látsz belé tevét vagy madarat.
Csupasz tény nincs: hogy mit tartasz igaznak,
azon múlik, hogy ki vagy te magad.

Üres a kétszemélyes koporsó melletted.
Szerelmi bánat szerelem nélkül.

A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkom.

Egy napra még visszatér a nyár,
végigbiceg a kórházfolyosón,
csattog a mankó, ahogy elhalad,
mit kerestek itt,
hol a madár se jár.

dühöm meztelen,
a fekete kalapot viselem.
hideg melleim közt
elfolyt eső

Selyempapucsban a vágy világgá megy,
s azon kapjuk magunkat, nem tudunk a nyomába szegődni.
Belső emigrációba vonulunk,
s hányadszor – te jó Ég! –
a zsidókat és a keresztényeket védő karjainkba fogjuk.

A rozsdakőn érkező
réztest-fegyenc
meghívót küld
a délutáni fonóba,
dallamot szed rokkáján,
majd vasra veri a szemeket.