A levelek, újságcikkek és naplóbejegyzések alakítják elsősorban a regény történelemmel kapcsolatos részeit, de az egész cselekményre is igaz az állítás. A filmszerűségre asszociálhat az olvasó, hiszen amolyan flashbackszerűen, dózisokban kapjuk meg száz év emlékezetét a regény lapjain. Ezek a dokumentarista elemek nem annyira a történet előremozdítását, mintsem a szereplők karakterfejlődését szolgálják. A karakterfejlődés fokozatos, apró, szinte észrevehetetlen lépésekben történik. Első olvasatra csak annyit érzünk, egyre inkább tudunk azonosulni a szereplőkkel. Érdemes újraolvasni a regényt. Számomra a második olvasatra vált egyértelművé, hogy amint a szereplők belenőnek saját szerepeikbe, úgy érik maga a könyv is. A stílusok váltakozása egyre komolyabb – néhol komorabb – irányt vesz, ezáltal a könyv fejlődésregény és fejlődőregény is egyben. Ez a fajta fokozatos építkezés teszi egyszerre közönségregénnyé és gondolatébresztő alkotássá a művet. Ebben az aspektusában a Darabokra tépvét talán Szerb Antal Pendragon legendájához hasonlítanám, amely a komikumot ötvözte a történelmi esszékkel úgy, hogy a filozófus és az éjjeli őr számára is érthetővé, szerethetővé váljék. Böszörményi is ezt a célközönségek közötti átjárást teremti meg.

Fekete-fehér dagerrotípia,
Fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.

ennek a ligetnek nincs kiterjedése de tömör nyári délután bármit ami szelíd és türelmes befogad megért sündisznót nevel sünmalacokkal lábnyomokba gyűjti a ritka vizet árnyékkal veszi körül a kiürült teraszos házat és árnyakat tart meg szeretőidet a vadszőlőszagú házban

Tehát nem a Föld népességének növekedése, hanem közvetve a folyton változó divatok, lényegében pedig a tömegtermelés és a kereskedelem egyre gyorsuló tempója okozza a környezeti válságot, és teszi kérdésessé, hogy még meddig bír kiszolgálni minket a teremtett világ?

Anya félek fekete sötéttől fekete sötétben megbújó szörnyektől megbújó szörnyektől s a vicsorgó csendtől vicsorgó csendben suttogó gonosztól.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

Új novelláskötetében, a Magyar Napló Kiadónál megjelent A vér színében Hegedűs Imre János megőrzi korábbról megismert balladás, lírai hangját, megértő szeretettel nyúlva vissza székelyföldi gyökereihez, ugyanakkor témái változatosabbak, sokrétűbbek, korszakokon átívelőek. A vér színének is hangsúlyos eleme a Ceauşescu-kori Románia magyar értelmiségének kálváriája, a megtöretés, a behódolás, de az emigráció vagy az önként választott pusztulás is. Emellett szemléletes képet nyújt napjaink tömeges kitelepüléséről és a nemzetek együttélésének buktatóiról. A novellák elvezetnek a történelmi kulisszák közé, a huszadik századi világégéseken túl Mikes Kelemenig, a mohácsi vész utáni időkig és a huszita bibliafordítókig, napjainkba visszatérve pedig már a leheletfinom erotika és a csendes idill is osztályrészül jut Hegedűs realisztikus, mégis tudatosan idealizált hőseinek. S noha az erdélyi köznyelv ízeit is hitelesen felidéző írásokban hangsúlyos szerepet kap a tragikum, a kötetet áthatja a rövid műfaj mesterévé lett szerző empátiája és rendíthetetlen humánuma.
A kötetet az Ákos, a fehérember című novellával ajánljuk.

„Meg vagyok hívva én, az olvasó, nincs rám terhelve semmi.”

„…sok rétege van, sok gondolkodnivalót ad, de úgy, hogy ezeket a problémákat nem feltűnő módon, erőszakosan tolja elénk, hanem finoman engedi, hogy észrevegyük őket: azokat, és annyit, amennyire épp szükségünk van, vagy amennyit elbírunk.”

„…az embert a körülményei csak annyiban határozzák meg, amennyiben a költészet képessé válik e viszonyra reflexióval szolgálni.”

„Szeszélyessége leképezi az európai népek által elszenvedett történelmi sorscsapások kontinuitását, melyben »a harmónia kivételes, a káosz folyamatos«."

A kortárs magyar irodalom fellendítésében, új írói nemzedékek és törekvések pályára állításában érdekelt Előretolt Helyőrség Íróakadémia nem lehet érdektelen a kortárs kritika helyzete, állapota iránt sem.
Szükségesnek láttuk egy olyan kritikusi műhely létrehozását, amelynek keretében tehetséges fiatalok megtehetik az első lépéseket a maguk kritikusi pályáján, illetve már kritikusként bizonyított fiatalok lehetőséget kapnak a további fejlődésre, munkásságuk gazdagítására. Úgy gondoltuk, hogy az Íróakadémia fiatal költőket, prózaírókat elindító, pályára segítő szerepe, vállalása egy kritikusi műhely létrehozásával teljesedhet ki.
A Kritikusi műhely ezennel elindítja a tagjainak írásaiból összeálló könyvek sorozatát.

2018 februárjában a Guttenberg Pál Népfőiskola és az Orpheusz Kiadó tehetségkutató pályázatot hirdetett határon túli középiskolások számára. A megmérettetésre közel száz fiatal vállalkozott, a legjobbak alkotótáborba kaptak meghívást, ahol kezdetét vette az a mai napig tartó műhelymunka, melynek gyümölcseit e kötetet lapozgatva ízlelgethetjük. Akad köztük fanyar, édes, pikáns; van zamatosra érett és itt-ott még kissé zöldes is. Ami azonban közös bennük: a lehetőség. Céljuk és feladatuk nem lehet kevesebb, mint a kortárs irodalom vérkeringésének felfrissítése, aminek tagadhatatlanul eljött az ideje. Égetően szükséges az új, lendületes nemzedék térhódítása, akik a XXI. század nyelvén szólva, mégis a tradíciók mentén alkotnak újat.
Rózsássy Barbara

Kertész Dávid mesél. Történeteket, amelyek egyszerre kortársak, meseiek és időtlenek. Kertész történetei tematikailag széles merítésűek: vámpírok és gulág, digitális Krisztus és galaktikus utazás – az író bátran feszegeti a prózanyelv és az elbeszélés határait, az időtlenségtől az idétlenségig és vissza. Mágikus szürrealizmus, sci-fi-elemek és kárpátaljai non-fikció izék, a paletta színes, a stílus gördülékeny – Kertész Dávid első könyve a mai sivár és komolykodó prózasivatagban igazi felüdülés, harlekin-oázis a galaktikus csavargóknak és a szövegek közt vándorló olvasóknak egyaránt.

A szorongó, semmivel nem magyarázható bűntudat könyve ez. Azoké, akiknek bokájáról – szemben a „tökéletesek armadájával” – kishalak cuppogtatják az elhalt részeket, akiket csuklyás jelenések kínoznak, és úgy érzik, itt lakni már nem lehet. A világunk ez, ha beismerjük, ha nem, ahol a káosz a törvényszerűség – és néha azt reméljük, legalább egy hosszú hallgatás leszünk, igazi téttel.

Előadódhat olyan helyzet, amikor valaki korábban ér valahova, mint ahogy megérkeznék oda. Viola Szandra története ilyen. Előbb ismerték meg a nevét, mint a munkáit. Igazi névjegyét azonban ezzel a harmadik kötettel teszi le. Költői eszköztára számos szellemi és érzelmi kalandot, nyelvi megmerítkezést tesz lehetővé a számára. Jelenlegi költészeti státusza: nem visszatérő, hanem hazaért. Leheletfinom érzelmek, törékeny felismerések és kemény szembenézések egy különös lélek női hullámvasútján – filozófia és esendőség sor(s)vezetői mentén. A megélt világ, emlék, élmény és szerelem gondolódik szét és rakódik össze ezekben a versekben: minden részlet máshova kerül. Mindegyik a maga helyére.

A kedves olvasó a címet megpillantva azt gondolhatja, hogy botanikai szaktudása (is!) gyarapodni fog a kötet elolvasása közben. Ez sajnos nem így lesz. Megtanulhatja viszont, hogyan kell egy férfinak – menyasszonyi ruhában – harckocsit vezetnie, megmotoroztatnia egy rezesbandát, vagy például hogy mire lehet használni egy Viktória királynő korabeli műkincset. Mégiscsak egy oktató jellegű kiadvánnyal állunk tehát szemben: öntörvényű, bárdolatlan bolondkodás, abszurd-groteszk pikareszk regény a Vénusz légycsapója; a paródia paródiája, amely hol Stephen Leacockot, hol pedig Rejtő Jenőt juttatja eszünkbe. Vaszilkó Bence azonban profi módon játszik az őt ért hatásokkal: saját pompás stíluscsirizével ragasztja össze őket frenetikus humorú világgá.

Szfinxek és dinoszauruszok, hűtlen feleségek és botrányos szomszédok, botcsinálta időutazók és ősi istenek színesítik e könyv világát, mert ahogy a címbeli ajtónak, az életnek is mindig van másik oldala – néha megdöbbentő és megrázó, néha vicces és megható, de mindenképpen őrült érdekes. Vagy csak szimplán őrült. Rettegés és suttogás, megcsalás és becsapás, nyomor és humor tizenkilenc páratlan novellában.

Szabó Fanni költészete elvont és furcsa, nehéz és zavartkeltő. Megosztó, mint az igazi ínyencségek. Ám akit magával ragad, annak rendhagyó élményei lesznek, egy egzotikus filozófiai és érzelmi világutazás. Tudatos fürdőzés a kollektív tudattalanban. Meghökkentő, hogy milyen témákat talál magának a költő, és miként kivitelezi azokat. Bámulatos szinte felelőtlen, merész alternativitása, ahogy pengeélen táncol, ahogy mindig úgy csűri-csavarja a gondolatokat és a nyelvet, ahogy mi nem tennénk.
Umami. Az ötödik íz.

ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.