Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.

Csillaganya, csillaganya,
Tejútrendszer nagyasszonya,
Gyere velem holdat fogni,
üstökössel hógolyózni.

„Na, ide figyelj, mondta Fedon, rám nézett és vállamra tette kezét, ide figyelj, mert a tavasz és az első napsütés az egyik legnagyobb titok, amit elárulhatok.” – Ajánló Regős Mátyás kötetéből.

Csak egy test térfogata
vagy a szobában.
Kicsit levitálsz, amíg
az elsőt lefőzöd.

Mikor kezdődött oszlása a ködnek?
Mióta, hogy egy árnyék sem mozog,
és mióta, hogy csak éppen működnek
a létfenntartó mechanizmusok?

Csak egy köteg izom, mantrázom, semmi közöm hozzá, nem az enyém, bármi történjen, én végül kisétálok innen. Pitvarok, kamrák, jobb- és bal oldalon, billentyűk, erek. Nem hagyom, hogy bármi megérintsen! Az elmúlt húsz évben sikerült bezárnom a szívem, igazi cápa lettem. A mosdóban állunk, a kollégám beszél, bólogatok, megmosom a kezemet.

Egyszer volt, hol nem volt, akkoriban, amikor még Szent Péter is itt bóklászkodott az Alföldön, történt, hogy a szegedi halászok között nagy volt a zúgolódás-morgolódás. Betért hát a tanyájukra Szent Péter, látni akarván, mi is az a nagy baj. A halászok befogadták őt is, akár a többi arra járó idegent. A szegedi nép mindig híres volt jó szívéről, vendégszeretetéről.

A szöveg sokat dolgozik a „meme” fogalmával, ami az internetnemzedéknek a sokszor újraposztolt vicces képeket jelenti, de társadalom- és irodalomtudományi berkekben egy ismétlődő építőkockát jelent.

A hatalom mára belakta a Világot, nincs hová menekülni előle. Minden társadalom ugyanolyan szerkezeti irányba változik, tehát az egyén teljes ellenőrzésére, birtokba vételére, irányítására tör. Mit tehetünk?

A földi társadalmak fejlődésének talán legfontosabb, talán végső szakaszához érkeztünk. A történelmi fejlődés során bűnnek minősülő tettek átértékelődnek, gyakran relativizálódnak, az egyéni felelősség eltűnik, és csak az számít igazi bűnnek, amely a hatalmi szerkezet aláásására irányul.

Láncot alkot köztünk a túlélő vágyakozás. Mindenki máshova gondol, mégis ugyanoda: haza. A haza idővel egyre soványabb lesz. És diszrofiás. Mint mi és a betegség szó, melyet botolva ejtünk. Majd oszlásnak indul. Akár a girbegörbén, grimaszokba merevedett, ruhátlan, mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetemek.

„Tizenkilenc kötetből mindössze egy hozta meg a sikert és elismerést, egykötetes szerzővé avatva Sigmond Istvánt. Tucatnyi kritika, több interjú, beszámoló az Irodalmi Jelen díjátadójáról őrzi a sikert – magyarországi és erdélyi folyóiratok kritikusai méltatják a szerzőt.” – Demeter Zsuzsa Sigmond Istvánról készült monográfiájából közlünk részletet.

 

A horizont
The Horizon

Minden lépésednél
ott vagyok vezetlek vonzom tekinteted
hajnalban itt lesem
a misére siető öreg papot
vérem ajándékával köszöntöm.

Mily könnyen levetem az álruhát
mit rám próbáltok adni
mert nem bírjátok nézni igaz valómat
fáitokra hegyeitekre házaitokra nincs időm.

Itt voltam már
mielőtt a kő kemény lett,
egész világunk meg sem foganhatott volna
gondolatom nélkül.

Reggel nyolc óra lett, mire kivilágosodott. Mircea addigra szépen, sorjában átvette a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutott, hogy csakis a tetemek eltüntetése, esetleg a sebesültek elfogása lehet a küldetésük. Teljesen elhatalmasodott rajta ez a baljóslatú érzés. Hiába mondták többen is neki, hogy az ellenség valószínűleg visszavonult, és azért maradt abba a lövöldözés a házból.

A japán kísértethistória immár a magyar irodalomba is begyűrűzött, és egyből nászra kélt a lányregénnyel, pontosabban annak paródiájával. A regény hősei közül néhányan nem érik meg élve a végkifejletet, hanem érzelmes kísértetként bonyolítják tovább a cselekményt, és kicsit másképp viszik át fogukban tartva a szerelmet a túlsó partra, mint azt tájainkon megszoktuk. Véres darabokban.
Szilágyi-Nagy Ildikó, aki Emma Ovary néven már elbűvölő pimaszsággal megbotránkoztatott bennünket a Hatszor gyorsabban öl című regényében, ismét egy extravagáns regénnyel jelentkezik, melyben bravúrosan ötvöződik a humor, a horror, az erotika és a mélylélektan.

Ég a szülőágyon egy szépasszony arca,
kövér páracseppek legelésznek rajta.
Ki a kezét fogja: mintha Toldi Miklós,
a rádióból meg segít tolni Meat Loaf.
Elfordul az orvos, mert fogó kell neki,
ugyanis a baba ököllel törne ki.
Nem látja így senki, hogy tartja az ujját:
ahogy a tömegek Black Sabbathra zúzzák.
A másik kezét is kidugja, és rátol,
mintha fesztiválon bújna hálózsákból.
Elkapja a doktor, mielőtt leesne,
felsóhajt a padlón a megmentett csempe.
Felüvölt a gyermek. Minden összerezzen,
esemény történt a galaktikus rendben,
eltöpreng az egész Föld az elmúláson…
Így jött a világra Titántorkú Sámson.

A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében,
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.

Félek, hogy a hozzám közel állók
hozzám közel eső térben és időben halnak meg,
és a ravatalon a szájukban felejtik legféltettebb szavaikat.