A mi utcánkban már minden ismerős, az égett zsírszag, a betört pinceablakokban összegyűlő mocsok. Ez a tömb még érintetlen, gyerekkorom műemléki védettség alatt, itt nem lesz üzletközpont, sem lakópark.

A temetés másnapjára megérkezett a koratavasz, apám városnézést tervezett az utolsó, rokonokkal töltött napra. Büszkén vitte fel a sereget a Várba, hogy lenyűgözze őket az eléjük táruló panorámával.

Az ágyba ránt, s utána két felvonás között újabb szerelmes strófák következnek, de jaj, megint elfeledtem tollat vinni magammal az ágyba, s ezek e csodás sorok is elszállnak a szerelmi mámorral. Illetve a mámor marad, csak a szavak repülnek el, ha nincs józan krónikás, aki ezeket leírná. De minek? Most még nincs rá időnk.

Ma bármi megtörténhet. Számára azonban nem is volt fontos igazán, mi vitte rá a hegedűst arra, hogy az aluljáró láthatóan közönyös népének zenéljen.

Mindent visszaadok neki. Volt egy közös házunk. Nagy, szögletes ablakok, világos terek, felejthetetlen éjszakák. Életünk műve volt az a ház. Mindig narancslével, és rántottával várt reggel. Tudja, hogy az a kedvencem. Aztán eladtuk, mindent elfeleztünk. Szóval fél kutya nála maradt.

A békesség langyos árja lassan kimosta lelkéből a kétely összes kavicsát, arca kisimult, így várta haza a férjét, aki a szokott időben meg is érkezett. Most sem mondott el otthon semmit, még csak nem is köszönt, ivott a csapról, böffentett, majd visszavonult.

Apám bezárta az ajtót, majd felkattintotta a sötétkamralámpát. Gyér, pipacspiros fény árasztotta el a helyiséget. Megbabonázva néztem körül. Minden más volt.

Szégyellték, megtagadták a másikat, mégis legszívesebben magukhoz láncolták volna - a másik felüket. Lassan, szomorúan nyugodtak bele sorsukba, amely immár másodszorra sem adja meg nekik az önfeledt beteljesülést.

A liftben állok ismeretlen emberek és átható kolbászszag elnyomásában. Csak én vagyok idegen.

Volt az állványon díszes koporsó is. Még hiányzott róla a felirat. Meg a hulla is hiányzott. Neki épp randija volt a ligetben egy bájos nővérkével.

Jelige: Szilvia 1973

A Bál

Előszedi férje leveleit, olvasgatja, nézi a dátumokat, féléve tábori lap sem jött. Nem akar a legrosszabbra gondolni, inkább felidézi az utolsó éjszakát.

az apósom elfordul, legyint, azt hiszem még valamit hoz, gyorsan folytatom, hogy ez csak így alakult, nem akartam én semmi rosszat, főleg a lányának nem, hisz szeretem, csak a tapasztalat, a tapasztalat,

Csendben ettünk egymás mellett, csak a mocorgásunk és a szürcsölésünk hallatszódott a helyiségben, és én úgy éreztem az egész világon csak a mi szürcsögésünket és kínos csendünket lehet csak hallani, még a madarak is csendben maradtak egy percre, hogy odafigyeljenek ránk a perceket nyújtó feszültségben, hogy szemtanúi legyenek az elkerülhetetlen robbanásnak, ami az ilyen csendek után szokott következni.

Orsi biztos csodálatosan fog kinézni a szilveszteri bulin. „Mi ez a förtelem rajtad? Hogy nézel ki? Vegyél fel valami tűrhetőbbet!” Csak tudnám befestetni a hajam.

Megéreztem az illatot, ami évekig az agysejtjeimben termelődő fenil-etil-aminért volt felelős. Ez a régi illat. A szárítókötélre teregetett fehérlepedők közötti bújócskázás illata. Ez a régi ágy.

Pár héttel azután, hogy odakerültem elkezdett verekedni tanítani, megtanította a kardforgatást és a késdobálást is, mondván olyan „nyüzüge” vagyok, hogyha lemennék a faluba kenyérért, azt sem bírnám el.

Egyáltalán mit keresek itt? Valamiért idejöttem. Valami belül megnyomja a vészjelzőt. Gondolkodás nélkül lehúzom a felest. Végigmarja a torkom és a nyelőcsövem, majd megül a gyomromban. Mély lüktetéssel jelzi a halántékom, hogy a veszély elmúlt. A védekező mechanizmusok.

Aznap este is arra indult a lábam, odavonzott valami a titokzatosságból, amit az a függöny mögötti tér rejt. Amikor odaértem, csak meresztettem a szemem, bámultam bambán-zsibbadtan. A függöny tárva-nyitva, a szobában világosság, a szemben levő falon egy nagy plakát, jól kivehetően: Szilágyi Domokos arcképe.

A tehetetlenség oda-vissza pattog bennem, a csapot markolom, és az jár a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Mert igazából nem is emlékszek az első "anyám" arcára, csak benyomásaim vannak róla. A dolgok vele, kettőnkkel talán nem is úgy történtek meg, ahogy emlékszek rá, talán csak én színeztem ki utólag.