Szia Anna, bocs a zavarásért, A csillagokat lehoznám az égről a kedvedért.

Megérkeztünk. Szinte elképzelhetetlennek hatott, hogy tényleg Budapestre költözünk, én és apa. De nem volt más választásunk, ő itt kapott munkát, nekem pedig vele kellett tartanom. Ott álltunk tehát ketten, egy kissé régiesnek ható, ellenben gondozott ház előtt, aminek ajtaján a következő pillanatban egy idős hölgy lépett ki.

Hétfőn felszegett állal, kidülledő mellkassal, indultam útnak, arcomon önelégült mosollyal.

Egy júliusi napon, reggel 8 óra körül lehetett, mikor az idősödő Mr. Bland megjelent a Tobercorran ház kertjében. Az öreg kifejezetten bosszúsnak látszott. Amint elindult a lovas istálló felé, a madarak abbahagyták az éneklést, a szél is másfele kezdett fújni, és a harmattól illatos fűszálak is maguktól hajoltak meg a lába előtt, minthogy neki kelljen összetaposnia őket.

Inge vörös, a tekintetében nincsen már szín. A haja kicsit kócos, de hát már úgysem számít. Miközben figyel, eltűnik belőle egy darab.

Több milliárdan élünk ezen a bolygón, Mégis a te szemed fénye világítja be mólót. A mólót, melyre egy hajó érkezett, Egy hajó, mely szerelemből építettet.

Nem akartam ezt, nem akartam így, de a félelem az, mi elvakít.

Bemutatkoztam, a hangomba meglepettség és zavartság keveredett. Manapság nem érdekel senkit az ember neve, ugyebár. Barátságosan mellém ült a lócára.

tekintgetek a fülledt metrókocsiban.
sehonnan, bárhová.

Kit ember eszéből kiűzni képtelen, S mint a hűs nyári fuvallat, épp oly hirtelen Merülsz fel, S ha eltűnsz,

A Művész hol háborgó tenger, hol csendes nyári éjszaka, mégsem bolygatja se ember, se Isten egyetlen rossz szava.

gondterhelt mosollyal nézek a frissen ragyogó égre.

Meddig kérhetem a létemet, hogy ne akarjon elbújni át a kék égen, elmerülni végül a végtelen sötétben?

Egy kávézóban ülök, ami szinte már a törzshelyem. Sokszor járok ide egyedül is, barátokkal is, de most mintha egy kicsit más lenne. Valami nagyon furcsa, de nem tudom micsoda. Megnézegetem az asztalon lévő dolgokat, de az van csak rajta, ami mindig: cukortartó, egy kis növényke – ami szerintem IKEA-s – és az étlap. Feladom a gondolkodást, de mégis nagyon idegesít, hogy valami szokatlan. Inkább elfoglalom magamat valamivel…

Arcod előmbe tűnt a metrón, S a félhomályban szemed kéksége, Hajad szőkesége megcirógatott.

A nagyszünetben elővettem a Medve Gáborral közös vázlatoskönyvünket a padból. Mivel ő maga rosszkedvűségében a figyelem legkisebb jelét sem adta erre, kénytelen-kelletlen egy időjárási sablonnal kellett felráznom. Az ilyen jellemtelen tereferéket úgyse állja meg szó nélkül soha.

A városban nyüzsögnek az emberek. Már mindenki otthon szeretne lenni. A nap utolsó sugarai megcsillannak az ablakok üvegén és narancsos fénybe borítanak mindent. Az autók kígyózó sorokban várakoznak a piros lámpák előtt és türelmetlenül várják, hogy zöldre váltson. Némelyik sofőr idegesen dobol a kormányon ujjaival, mások nyugodtan üldögélnek. Az emberek az utcán sietve lépkednek.

Hiányzol, tudod? Hiányod gyötör. Várhatom én, hogy fölbukjon a nap, Mely mint te, életem égboltjára tör, Fényesen, ékesen, mint égi látomás.

Szeretek magasról Nézelődni az ablakon, Szeretek gyanús alakokat Látni az utakon.

Ki-vagyok(?)

Reggelente tükörbe nézni kész tortúra nekem.

Mégis megállok előtte, kávémat tartva,

ami már-már inkább cukorszirup, kis kávé ízű