Újra itt vagyok a szerelmes városban, hogy tudd, hogy fontos vagy számomra.

Találka

Szia Baba!

Szívem és lelkem epekedik,

Csillapíthatatlan szomj kínoz…

Illatod, és szelíd hangod,

Édes ajkaid: egyedüli gyógyír.

Kérlek, ne kínozz!

Langyos tavaszi nap volt, az utca fényárban úszott. A város lelassult, az emberek élvezték az enyhe napsugarakat és a felmelegedett levegőt. A parkokban visongva játszottak a kisgyerekek, szüleik gondterhelten rohangáltak utánuk hol cumikkal, hol papírzsebkendővel. Az idősebbek az utca szélén álló padokon üldögélve vagy a fák között sétálva beszélgettek.

Hogy is találkoztam kedvenc költőmmel, Ady Endrével?  Kérek egy kis szünetet, és máris felidézem a történteket…

Z mérgében rácsapott az éjjeliszekrényen árválkodó fém csavarhúzóra, ami emiatt lepottyant a földre és egy lyukat ütött a padlóba. Nem volt akkora probléma ez, a padló rettenetes állapotban volt a rengeteg mászkálástól.

A lágy szellő simogatta hajtincseit, s a napsugarak egyre inkább erőteljesen célozták meg napbarnított bőrét. A nap már az ég közepén járt. A tenger hullámzásának hangját már meg sem hallotta, annyira hozzászokott a körülményekhez. A semmibe merengve egy rákot látott meg, s róla példát véve téblábolni kezdett.

Régmúlt sötét tenger zaja, hallom kagylóra fülemet tapasztva.

Az írógépem előtt ültem, a tűz kellemes pattogását hallgattam. Mellettem az asztalon egy csésze meleg tea gőzölgött, odakint hatalmas pelyhekben szállingózott a hó. Sötétedett. Minden ideális volt. Csattogni kezdtem a sorokat. Kellemes hangja van az írásnak. Már gyerekkorom óta ez a legkedvesebb hang nekem. Mikor az ember leül, és kiadja mindazt a zűrt, a kavalkádot, ami a fejében uralkodik. Aztán… csend.

Tavaszi nyíló virágok illata árasztotta el a Kaminci utca házsorait. Tökéletes májusi hangulat, csicseregnek a madarak, a nap süt, pólóban sétálgatnak az emberek mindenhol, tipikus mesébe illő pillanat. Ugyan, még is mi törhetné meg ezt a fenséges délutánt? Még is… várjunk csak… mi ez a nagy a kiabálás? Oh, természetesen Bódegáréknál megint csetepaté dúl. De vajon megint min kaphattak össze? Nézzünk be, gondolom nem csak engem furdal a kíváncsiság…

Amikor látlak egy billentyű áll meg bennem. Amikor hallak, megállok ijedten.

Mikor alázuhan e csöpp, a köd S könnyeden, mint a gáz, párkányt föd Igazán, csak ha hüppög is kicsit Szívem repdes, s egy ablakot kinyit

Tegnap este azt álmodtam, hogy Örkény István mesél a fiatalságnak a jelenről. A meséje így szólt: - Tegyétek le a fejetek búbját a földre, helyezzétek rá a testsúlyotokat, majd  szépen lassan lendítsétek fel magatokat. A fejetek búbján egyensúlyozva vigyázzatok arra, hogy el ne dőljetek, a szemeteket pedig nyissátok ki! Nagyszerű!

Egy légy szállt el lassan előttem, És ahogy rám nézett megremegtem Közelebb hajoltam, láttam a szemében Mit is gondol rólam magában röptében.

Újra az árnyékomat keresem, Önmagamat minden éjjel

​​​​​​​Már a rakparton járok, amikor a fülhallgatóm felmondja a szolgálatot. A jobb oldal abban a pillanatban kezd el recsegni, amikor elindul egy régi Tankcsapda szám és a miatyánkot a mennyekbe’ már csak a bal fülemben hallom. Lassan beszívom a levegőt és kifújás közben elmormogok egy átkot a fülhallgatók istenére, mialatt megállok egy fehéres fénytócsában.

Mutasd meg arcom, mutasd meg nékem az én szép és drága büszkeségem: a lelkem!

​​​​​​​Az étkező kocsi, ahol ülünk nincs telezsúfolva emberekkel. Rajtunk kívül megint az a pár van itt, mint az előző este, és még egy francia úriember, aki mindent és mindenkit fotózgat régi masinájával. A hely varázsa még mindig elragad, ez a gyönyörű kék szín csodálatosan passzol az arany kiegészítőkhöz.

Az egész egy hatalmas, néma robajjal kezdődött. Senki nem tudta, mit kell most tennünk, merre menjünk, csak sodródtunk egyre távolabb és távolabb egymástól. Forrtunk az indulattól, szaladtunk tiszta erőnkből. Idővel aztán szépen lassan megnyugodtunk. Lelassultam, lehiggadtam,

Egy pad. Egy férfi. Én. És egy könyv. Egy könyv a kedvenc írómtól. Nem tudok mit tenni ellene, egyszerűen imádom. Olyan jó. Mindig is ő volt a példaképem.

Nézz rám, s mondd el: mit látsz? Tudom, hogy látod a felszínt, De mást nem találsz, És nem okoznak szavaid mást csak kínt.