Jánosi Imre, élt 82 évet. Ráncos kezével végigsimította a fakeresztet és belesóhajtott a csendbe. Senki sem viszonozta, csak a közeli gesztenyebarna dombok bámultak vissza rá, közömbös mozdulatlansággal. Igazított egyet a kendőjén és dolga végeztével, kezében a kiskapával megindult hazafelé.

​​​​​​​Sötétmélykék az ég, de az alja már sárgás zöldbe hajlik, ahogy kel fel a nap. A kesztyűm ujjai levágva, a kezemben ugrál a cigaretta parázsló vége, ahogy a kis szikrák öngyilkos merénylőként ugranak alá, dideregve várom, hogy kinyisson a kapu. Bakancsom alatt ropog a hó, ahogy ide-oda toporgok a lefagyott járdán.

Huszonkét éves volt, és nem vitt magával fürdőgatyát. Csőd volt ez, akár a rövid, de tizennégyéveskori beszervezésével lealjasított élete: önutálattal, könyvekkel és újhagymás zsírosdeszkákkal. Hólyagos, lüktető, égett ujja emlékeztetett a bukófélben lévő pártállammal való viszonyára.

​​​​​​​Kukázni jó. Mármint annak, aki idáig süllyedt. A kutatás, a találás öröme az, ami újra és újra izgalomba hoz. Ilyenkor nem számít az arra járó, magát rendesnek mondó emberek megvető, gúnyos vagy sajnálkozó tekintete.

Óévbúcsúztató bringázás. Petra biciklikosarán karácsonyfadíszek lógtak, benne egy üveg pezsgő két pohárral. A küllőn színes égőfüzérek világítottak. A macskakövek csúsztak, a bicikli többször kifarolt. A város csendes volt és fehér. Rengeteg hó leesett.

Az ajtó repedezett. Nyikorog. A parketta recseg. Magdika már benn van. Harminc éve benn van. Készül. Péter a hátizsákját az asztalra dobja, beletúr a kócos hajába, ásít, nem teszi a kezét a szája elé.

Átlátszó gömbölyű közepén színes kis szalagokkal. Nap felé fordítva igazán káprázatos. Gyermekkorunk megunhatatlan játéka. Mindenkinek volt, mindenki számára elérhető volt. Most is árulnak, csak már sokkal gazdagabb a választék, már nem csak áttetsző létezik. Vannak kisebbek, nagyobbak és a kettő közötti közepes.

Még az óvodában kapta az első olyan pofont, akitől a csillagokat látta. Felnőtt fejjel örült neki, szó szerint tudja mit jelent ez a kifejezés, és még mindig fel tudta idézni, mit érzett akkor az a kisgyerek.

Apuval horgásztunk aznap is, amikor a beszélő halat kifogtam. A város melletti tóhoz jártunk hétvégenként mi ketten, fiúk. Anyu most sem jött, azt mondta unalmas neki ülni csak ott, de mi csak menjünk nyugodtan. Mielőtt belógattuk volna a botokat, felültünk az óriáskerékre is, közvetlenül a part mellett állt, már régóta szerettem volna kipróbálni.

Szeretem az azonos alakú szavakat. Egyből több értelmet ad a szónak és az ember gondolkodhat rajta, hogy mégis mi a kapcsolat a két jelentés között.

Ennyi volt, nincs tovább. Itt meg kell állni. Már mindenki elment. Távolról még lehetett hallani a kiáltásokat, de azokat is csak tompán és néhol kivehetetlenül. Csak egy sötét, magas vékony alak rajzolódott ki a félhomályban. Ő volt az. Anton. Egy átlagos katona, aki ugyanúgy, mint további 30000 társával a leningrádi fronton harcolt 1941 szeptemberében. Egy egyszerű rohamnak indult.

Egy éve nem voltam már falaid között, elhagyott édes szülői házam, de most lélekben megpróbálok végső, megérdemelt búcsút venni tőled. Azt hittem, tavaly ilyenkor már megtettem, de nem sikeresen, hiszen gondolataim még mindig túl gyakran időznek nálad.

​​​​​​​Mivel  nagyon szerette a csendet és a természetet, jutott el arra az elhatározásra, hogy ha egy hétre nem is, hiszen egy ilyen hosszú távollét túl sok áldozatot követelne a családjától - illetve másra is kell jusson a szabadidejéből -, de két napra becsatlakozik a rég óta vágyott, ismeretlen zarándokútba.

Szép lány volt. Hosszú, göndör, szőke hajú, kedves arcú, zöld macskaszemű. Ráadásul képzőművész tehetséggel megáldott. Már kisgyermekként csodás mesealakokat varázsolt aszfaltra, papírra, képzeletének és áldott kezének gyümölcseit, ámult-bámult a család.

Égető szükségét éreztem egy pohár víznek... ...mégsem tudtam rávenni magam, hogy feltápászkodjak harmadosztályú whiskymtől bűzlő ágyamból és kielégítsem szükségletemet. A legalább fél éve mosatlan állapotú lepedő, a hozzá tökéletesen passzoló takaró gyűrűjébe béklyózva igyekezett kielégíteni az alvás iránti "második legsürgetőbb" vágyamat, ha már a harmadik helyén csak egy idegesítő kis kurzor villogott.

A lány a harmatos fűre kiterítette rózsaszín matracát és elkezdte reggeli jógagyakorlatát. 7 óra volt, a hűvös pázsitot még nem melegítette fel a nap, így vékony pulóvert vett fel. Sokáig kitartotta gyakorlatait és közben mélyeket lélegzett. Becsukta szemét és hagyta, hogy a nap átmelegítse, feltöltse energiával, vitaminokkal.

​​​​​​​Mindjárt tizennégy leszek, és mindeddig fogalmam sem volt róla, ki az apám. Anyu sose beszélt róla. Igaz, engem is csak nemrég kezdett érdekelni, de ha anyut kérdeztem, lerázott. Gyűlölte az apámat.

​​​​​​​A korlát kicsit poros volt, az asszony egyik odakészített porrongyával végigsimította azt a kb. másfél méteres szakaszt. A hokedli ott várta, ahová már egy hete állította - ezt már nem törölte le, bár látta, hogy ezt is vékony porréteg fedi. Mindegy, az előbbi mozdulat is értelmetlen volt.

​​​​​​​Parkot építenek a régi uszoda helyére, mondta L. V. nem szólt semmit. A szívószálat piszkálta a poharában. Sosem szerette a sárgát. Amikor gyerek volt, egyszer sárga pólóban ment iskolába. Tavasz vége lehetett, vagy nyár eleje. Meleg idő. A sárga szín vonzotta bogarakat.

​​​​​​​Hosszan álltam a kékhajú nő portéja előtt. Tetszett-e? Nem tudtam volna megmondani. A mai napig nem tudnám megmondani. Olajfestékkel festett, sápadt, kékhajú nő állt a képen, istentelen kihalt, sárgásbarna tájon, karjaiban nagy, ezüstösen fénylő halat ringatva. Szája tátva, a halnak is, a nőnek is, az egyik tátogott, a másik énekelt.