Gyakori az olyan szorongásos álom, amelyben az emberre rátör a szükség, de sehol nem talál mellékhelyiséget, vagy ha igen, akkor az nem üzemel. Danyi Zoltán regényében ez a szituáció egy berlini kórházban áll elő, annyi eltéréssel, hogy a főhős ébren van. De hiába, ha valójában az élete a lidércnyomás, amely A dögeltakarítót olvasva bennünket sem ereszt.

Ha Szentesi Éva első novelláskötete művészfilm lenne, akkor a záróképe egy bájosan berendezett lányszobát mutatna, amelyet egykori lakója már régen elhagyott. A csend szinte tapintható lenne az árván maradt, rózsaszín bútorok között, a sarokban szétkarcolt romkom DVD-k és lefejezett plüssmackók hevernének.

Ördögi regény a Diavolina, amely Maxim Gorkijról, az ő életén keresztül pedig közvetetten a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji Szovjet-Oroszországról számol be impulzív sűrítéssel. Az elbeszélő a Gorkij házaspár, azaz a regénybeli Alekszejék cselédlánya, aki gazdáitól kapja a Diavolina becenevet. Szokatlan a regény formai szerkezete, mivel egyetlen párbeszéd sincs a műben, de meghatározó jelentősége van tartalmi sűrítettségének, mozgalmasságának. Kérdés azonban, hogy az események kétszáz oldalban összezsúfolt egymásutánisága, amely egy középművelt cselédlány szájából zúdul ránk követhetetlen kuszaságban, vajon mire elegendő? Jobban megismerjük-e így Gorkij személyiségét és tetteinek valódi mozgatórugóit? És egyáltalán, miért éppen a cselédlány mesél?

A szerző öt fő fejezetre tagolja könyvét, valójában azonban két nagyobb egységből áll. A kötet első felében, amely az írások kétharmadát foglalja magában, általánosabb irodalmi-történelmi esszéit, megnyitók szövegeit gyűjtötte össze Kemény, a második, egyharmadnyi rész pedig az „Ötven+1 irodalmi pillér” címet viseli. Ebben ötvenegy irodalmi művet mutat be a saját válogatása alapján.

Tehát ő férfi volt és ő író volt, így regényeket írt, sokat, 1924-ben például a Pacsirtát. Ez eddig egyszerű, nem sok csavart rejt, de ha a kezünkbe vesszük a művet, és elolvassuk, akkor ennek vége: rendben, férfi, rendben, írt, na de ilyet írt? Hogy jutott eszébe olyan témához nyúlni, amiben nem, hogy megjelenik, de megtestesül az örök, tényleg soha fel nem oldódó kérdés, kétség, amely a világon minden egyes kislány születésével, naponta mintegy száznyolcvanezerszer megismétlődik, és egyetlenegyszer sem lesz megválaszolva: és ha csúnya lesz?

Vörös függönybe burkolózva egy sápadt, sárgás alak vizslatja a közönséget. Jól ismert, karakteres arc, bajusz, az orosz irodalom egyik nagyágyúja Gorkij áll előttünk. Meghajol, mi meghatódunk, ő visszamegy a színfalak mögé, mi pedig boldog megelégedéssel térünk haza. Most viszont más történik, ma este Gorkijjal megyünk haza és vele maradunk 30 évet egészen haláláig. Csak így láthatjuk meg a diktatúrákkal dacoló és egyre inkább leépülő fogatlan, halálfej arcú tüdőbeteget. Kiváltságosok vagyunk, mégis látszólag a legkisebbek, a cselédből lett orvosként, Diavolinaként vagyunk jelen a nagy író mellett.

A holdfénybe öltözött, ősvilág csodáitól eksztázisba eső költőt, aki csillagszülő, szürkülödő gyermekasszonyhoz, havasi, szép fehér alkonyhoz ír Balladácskát, rendszeresen jól megrázza egy kemény vonású, kérges tenyerű, mindentudó csodaszékely (ismerjük ezt a típust: egyik kézzel kaszát fen, másik kézzel birkát körmöl, és minden káromkodása egy Árpád-kori nyelvemlék – létezéséről néprajzosok és unokák inkább vannak meggyőződve, mint fináncok és feleségek), majd át is veszi a pennát.

El lehet-e innen jutni oda, ahol a halpikkelyek csillognak az esőáztatta Marmont utcán, és távolról figyelve meg lehet-e bocsátani Újvidéknek „ezekért az elhibázott évekért”?

Lehetetlen volna felsorolni azt a rengeteg szereplőt, akik Diavolina és Gorkij körül feltűnnek, és igen fárasztó, hogy Spiró ezt mindössze kétszáz oldalas szövegében mégis megkísérli. Akadnak köztük olyanok, akikről mindenki hallott, meg olyanok is, akikről szinte senki.

El tudjuk-e végleg takarítani dögeinket? Van-e energiánk erre? Mikor kezdünk neki? Saját belső parancsunknak engedelmeskedünk, vagy mások utasítására cselekszünk-e? El kell-e egyáltalán takarítanunk a dögöket? Ezek a kifordult antigonéi gondolatok a lényegiek Danyi Zoltán legújabb regényében.

A Világadapter egy egységes, tudatosan szerkesztett, Tóth Krisztina költői pályájába szervesen illeszkedő darab, mely azonban a szinte állandóan jelenlévő fájdalmával nem biztos, hogy mindenki kedvenc kötete lesz.

A Diavolina napló. Bevált csavar, hogy az írók történelmi események, vagy - ahogy ebben a könyvben is- egy korszak leírását egy szereplő szemszögéből valósítják meg. Az akció adott: tudjuk jól, kivel mi lesz, de egészen más nézőpontból követhetjük végig.

A körforgás csak újabb mészárlást, nem pedig életet szül, nincsen feloldozás sem megnyugvás, csak feszítő gyomor. És így jutunk vissza kórképünkhöz a traumatikus állapothoz, melyen csak az arról szóló beszéd segíthet.

Az ismerős, mégis merőben más, tudatosan variált, továbbgondolt, illetve a lírai én önálló ,,színpadára”, vagy ha úgy tetszik, saját lelki küzdőterére átültetett költői képek és alakzatok azonban nem csak egy harmonikus, idilli közeg kialakításában vállalnak oroszlánrészt, hanem egyúttal korábbi magyar irodalmi törekvéseket is folytat velük a szerző.

Banner Zoltán külön tanulmányban méltatja Szervátiusz Jenő, az apa, és külön dolgozatban Szervátiusz Tibor, a fiú szobrászatát. Alapvetően fontos, mondhatni meghatározó tényként említi az apa munkásságában valamely konkrét tájhoz való kötődését, nemkülönben a konkrét társadalmi csoporthoz való tartozást, gyökereződést.

Milyen a jó kritika? Provokatív, tudományos, bulváros, értékelő, elemző vagy csak egyszerűen egy hangulatjelentés az olvasóra tett hatásról? Ki számít kritikusnak? A blogger, a moly, a facebooker, a publicista, a bölcsész, a tudós vagy az egyszeri olvasó, aki lebeszél minket egy regényről a könyvesboltban? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ az Irodalmi Jelen folyóirat kritikapályázata.