Találok a neten egy félmondatot kettejükről, idehozom kölcsönbe, pontosabban aligha foglalható össze: "állítólag Keszinek is voltak emberi vonásai, nyilván Hajnal Anna ismerte ezeket". Ha költészetét tekintve létezhetne Hajnal Anna a százharmadik születésnapon, az ok is elevenen él még, amiért mégis halott. A kékcédulás választásokkal kezdődő szoros kontraszelekció a jobbakat is altatja. Aztán lesz, ami lesz.

Ivott, füvezett, nagy volt a pofája, mint mondják róla. Ami nem rossz. Az élet sokféle jóból áll. Hatszor nősült, kilenc gyereke született. Na igen. Amerikai. Szélsebesen nősülnek, válnak. Amerikai író megteheti. Magyar író, ha nagy keservesen elszánja magát hirtelen felindulásból (hirtelen felindítja valami selymes szűrbe öltözött bűbájos), hogy otthagyja az örökasszonynak szánt örökasszonyt, gyermekei anyját, még ezerszer meggondolja, hogy ügyvédhez forduljon. Ha mégis, egyszer tán belefér. Másodszorra recseg a kerék, ropog a jég. Harmadszori ismétlés után mehet a híd alá. Ott a helye.

Élmény volt meglátogatni boltíves mennyezetű lakásában (amelyet, persze, elvett tőle az állam és kegyesen csak azt engedélyezte, hogy magas lakbér ellenében benne maradhasson), egyszerűen elegáns biedermeier bútorok között, szép porcelán csészékből teázgatva. Ebben a régi, sziklapincéjű házban vészelte át a második világháborúnak a Várban különös kegyetlenséggel lezajlott borzalmait is. – Sárközi Mátyás tárcája

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden fiatal költő nagylászlóul akart, vagy szeretett volna írni. A kor másik hasonló költőóriása – Juhász Ferenc – követhetetlen, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akiben motozott némi versfaragó haljam (és kiben nem motozott, költőnek rang volt lenni akkoriban), és Nagy Lászlót olvasott, minden korábbi epigon-változatot, kísérletet eltúrt, mint az S100-as. Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében, újabb használható költői metódus után kutatva.

Létezik a politikánál sokkal elemibb szintje hatalom és szabadság kérdésének. Ha a test kiszolgáltatottá válik, az élet egész minősége a tét. Boldogabb országokban a segítségnyújtás, a gyógyítás modern rítusaiban épp olyan tisztelet mutatkozik meg, mint az orvosokhoz való viszonyban. Laik Eszter tárcája.

Arról se beszélünk, mi van, ha megéri a Horthy-évtizedeket. Sőt. Mi akkor, ha megéri Rákosit, Kádárt, ha netán Aczél elvtárs érzi magát felelősnek versei minőségéről dönteni. Megeshetett volna ez a szörnyűség, hiszen 1977-ben töltötte volna a százat. Nem beszélünk erről sem. Minek. Nem érte meg.

​​​​​​​Az Egy korty tenger + ezt miért nem így, azt miér úgy – összenőve.
Minthogy Fekete Gyula rádiós hangként kerül adatrögzítésre, később, sokkal később csúszik össze a harcos íróval, a könyveivel, a regényeiből készült filmekkel, ráadásul Az orvos halála is így jár, pedig statisztálok, mert a közeli vasútállomás óriás hársai alatt forgatják bizonyos jeleneteit, és pedig az az író is ott téblábol és unatkozik a forgatásokon.

Aligha nyerő szöveg a hidegháború idején. De maradjunk ennyiben. Ha olvasni akarunk, ha a gyerekek vagy az unokák kezébe akarunk nyomni Fekete Istvánt, tegyük meg, felejtsük el a politikus agyatlanságokat.

Megszüntette a gyakorlatot, hogy irodalomkedvelő járási párttitkárfeleségek zöngeményeit közölje a lapban vers címén, amivel komoly érdeksérelmeket okozott. Nem úgy van az, hogy eddig egy járási párttitkár úgy mutathatta be az asszonyt, hogy költőnő, eztán pedig nem.

​​​​​​​Az alkotó ember mérlegre teszi a szavakat, mert azt tanulta, súlyuk van, akár a jó helyen elsütött közhelynek. Az alkotó ember örül, ha írása kiveri a biztosítékot, ha meg akarják ölni érte. Januártól a rémhírek szerint körmönfontabban megy a játék, a szavaknak értékük lesz, akár huszonöt millióig emelhető a tét. – Sultanus Beatus tárcája

Az oktatás felől mégsem közelíthettem, hogy szabadságharc, többszörös bukás, hogy drámasorozat Madách életében, pedig többnyire a könnyebbik vége onnan indulni. Negyven környékén, túl néhány borzasztó színházi előadáson, néhány személyes buktán, csalódáson, mocsárszinten, Az ember tragédiája maga keresett fel, olvastatta, értelmezte magát. És ami a helyére kerülhetett, helyére került.

​​​​​​​Aki esetleg megzavarodik a politika (bármilyen politika) verbális önelégültségétől, tombolásától, kerítse elő A toronyőr visszapillant című gyűjteményét, hogy értse, mi van. Mindig mi van. "Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet" – mondja. Azután: "Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel."

A program irodalmi és politikai pletykák. Nem tudom, mi még. Próbálom kötni a történeteket, de mert a kisebb, de pillanatnyilag meghatározó hatalmú kultpolitkusok nevét sem ismerem, az írókét sem – Erdélytől Londonig – alig, hallgatok, mint a sült hal. De jó ott lenni.

​​​​​​​– Mondj egy sort!
Elég hülyén nézhetek ki, mert a belső zsebébe kotor, kivesz egy újságot. Óvatosan széthajtogatja.
– Perjés – Bárczi – Kotanek... Látod? – valami régi sportrovat villan meg az orrom előtt. Világos!
– Varga – Albert – Fenyvesi!
– Jobbat!
– Zámbó – Dunai II – Bene.
– Piti. És nem sor.
– Oké. Szenczi – Molnár – Albert.

Ám Dénes Zsófiában nem csak Ady küszöbét átlépve „habosan fölverve a szerelem ágya”, hogy ilyen költőien fejezzem ki magam. Később is. Habosan.
Betölti a hatvanat, amikor férjül vesz egy harminc éves, tehát nála harminccal fiatalabb férfit, és kilencven éves koráig él vele boldog szerelemben. A világ tele csodával. Bámulunk. Így is lehet.

A "régi" Mozgó azután Kulinnal gyászos véget ér. A teljes szerkesztőség feláll, amikor őt is menesztik. Példátlan cselekedet, elborzadnak az elvtársak a fiatalok hálátlanságán. Aztán az országos tiltakozás, köpködés, aláírás ellenére összeállt egy új csapat, az élet megy tovább. Azóta is megy. És a Mozgó kaphatóvá válik mindenütt az országban. 

Maja a Szovjetunióban töltötte gyerekkorát, apját komcsiként kivégezték, anyja egyedül nevelte őt és nővérét. Részleteket nem tudok, de a lényeget igen: az éhínségben és nincstelenségben eljött az idő, hogy Maja anyja eldöntse: egy lányt tud megtartani, a másik éhenhal. Ha nem, akkor mindkettő. Tehát választania kellett, melyiket ítéli halálra és kit ment meg. Maja a kiválasztott, ő túlélte, a testvére éhenhalt, később a mama öngyilkos lett. A túlélő kislány, Maja, Szili első felesége.

Hasonlítani a hajnali piacra ballagó öregasszony stílusához lehet, aki az egész délelőttöt arra szánja (illetve amíg a piac ki nem ürül), hogy elmesélje, cifrázza, ragozza, a disznó vő miképpen csalta meg a lányát, hogyan torkollott a csalás erőszakba, hogyan oldotta meg végül is a helyzetet ő, az anyós, a maga meditatív zsenialitásával.

És dől a lé. Ez a legmeghökkentőbb az ötvenes-hatvanas évek irodalmában. Valaki nekiáll vadbalosnak lenni, vagy eleve lelkéből az, és hallatlanul primitív, hatodikos általános iskolás technikával lepötyögi, hogy a téesz-paraszt élete vidám, szinte paradicsomi, és milyen jó neki, mert termelőszövetkezeti csoportban (tszcs) üzemelhet munkaegységért, de ám a kulák segge szőrös, patája és szarva van, mert ő maga ördög, s ezekért JA-díjat kap.

Tiszta szándékkal írni tiszta dolgokat. Mindig tudni a választ, hogy mit és miért tesz az ember. Ha leírsz valamit – bármilyen műfajban –, mindig el lehessen mondani néhány mondatban is, hogy az pontosan miről szól, miért fontos, miért érdemes másnak elolvasni. És a haza fényre derül – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.