Miután hosszú idő eltelt, és nagyapám még mindig nem került elő, rászántam magam, hogy belopakodjam a kunyhójába. Oda, ahol, azt hittem, túl patkányokon és macskákon, megtalálom azt, ami olyan fájdalmasan hiányzott az életemből: a szeretetet és az odafigyelést. Még akkor is, ha rettegés lesz az ára.

Olyan jointokat nyomtunk a Freddel, hogy az már a kész öngyilkosság, tudod, mikor a füvet nyírják, és az, ami az ollón lerakódik, az legtisztább anyag, hasisolaj, na, mi ezt bekevertük kokainnal, négyen teljesen elszálltunk, hat-hét órán keresztül csak lebegtünk, és felporszívóztunk mindent.

Az alma az árokszéli bokorba pottyant. Mindketten ugrottunk. Imi közelebb volt, engem mégis fellökött és elvágódtam. Ez volt a szerencsém! A bokor tele volt, ujjnyi méretű vörös darazsakkal. Pillanatok alatt ellepték Imi koponyáját.

Karcsi a helyzethez illő komolysággal nézegette a stukkert. Próbálgatta a súlyát, a fogását, tán még célzott is vele, de a végén arra jutott, hogy legjobb lesz, ha az apja műhelyében lefűrészeli a csövét.

A pofon. Megírom újra. Úgy kezdődött, hogy anyám megfenyegetett. Ezen mosolyogtam akkor, ma jólesne. Ja, tudom, József Attila is valami ilyesmiért könyörgött, de József Attila hülye volt, mert komolyan vette, amit érzett.

Aszongya, nincs semmi baj met ejszen nem emlékszel, de én voltam az orvos akinél megszülettél. Édesanyádból én segítettelek vót a világra. Há mondom én aztot magának erősen köszönöm doktor úr, s ha így van, jöjjék, valahol egy decit igyunk meg.

És ahogy nagyapám felemel és forgat, a gyerek még nem gondol se szőlőre, se borra, nem bír betelni a csodákkal, repül, kergetheti a nyári lepkéket, „pilla, pilla”, kacagja a gyerekhang, és nagyapám lefékez egy pillanatra.

Nem volt kép, amit ne festettem volna már meg, de arra mindig vigyáztam, ne legyek tetten érhető. Aztán egy életen át mégsem bujkálhat az ember önmaga elől.

Most nem lett semmi. M. János békésen hazudozott, pontosabban olvasmányélményeit keverte valósággal és elképzelésekkel. Ez egy darabig szórakoztató.

– Te akarsz lenni az Egy? Ez veszélyes és ez unalmas. Egyedül fogsz szorongani a titkoddal.
– Nyugi, néhány embert még felvilágosítok majd – mondjuk, magát, tudós uram. Uralni fogjuk a világot.

Megmondanám neki, merre rövidebb, merre induljon, gondterhelten hümmögök, mert segítenék, de nem akarom az indulást, szőnyeget és albumot akarok, mellé teát, akár zöld dióból, csak legyen fanyar, nem bánom, szomjan is halok akár, csak itt maradjon.

A meglepetést hamar fölváltotta a boldog izgalom, hogy gőzössel utazhatok. Valami azért nem stimmelhetett, mert amikor anyám a kapuban elköszönt tőlünk, sírva fakadt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tán csak nem akarnak lelencbe adni…

Örülök, hogy Bádog havernak szólított. Meg hogy néha fölhív és törődik velem. Igaz, hogy sokat nem lehet vele dumálni, de ha egyszer ott van, akkor ott van. Azt hiszem, a legtöbb témát nem találja menőnek.

Az utazó „tét”-lenné vált.
„Származott”, ám ez elfogadhatatlan és megoldhatatlan, megszokhatatlan káprázatként feszítette (máskor sehol-létekbe oldotta) mindennapjait.
„Természetesen”: „semmi sem biztos”.

Alant egy fehér szobát lát, kórházi ággyal, mellette egy nővér üldögél, most éppen feláll, villanyt gyújt. Az ágyban egy test, csuklóján pulzust számolnak, a nyakát érintik szorosan, ott is, majd lemossák, tisztába teszik, felcímkézik és lepedővel letakarják. (Molnár Lamos Krisztina)

Hirtelen pörögtek fel az események. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy a többi látogató a kijárat felé igyekezett; egyedül maradtunk a ketrecek környékén. Majd két izgatott alak futott hozzánk, és sietve elhadarták, hogy az Állatkertet váratlanul meglátogatja a miniszter elvtárs. (Kálmán Dóra)

A hangya megsértődött. Hetekig nem ment a tücsök közelébe. Sárgulni kezdtek a levelek. Hullottak és kergetőztek az őszi szélben. Az eső is egyre kitartóbb volt. Közeledett a tél.

Búcsúzkodni kezdtünk, mondván, nem akarjuk a háziakat föltartani, meg hát amúgy is, még beugrunk ide-oda, aztán szertartásos megálltunk az ajtóban. A meglocsolt néni szertartásosan egy fél percre eltűnt a belső szobában, és amikor kijött, a zsebünkbe dugdosott egy-egy valamit.
Néha még ott, a házban tudtunk vetni rá egy pillantást, ám erre a legtöbbször már az utcán került sor: ha barna volt, akkor ötvenes, ha piros, akkor százas.

Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve A világ és az ember című úgynevezett gyermekenciklopédia volt. Többféle kiadásban is megjelent – nekem az összevont változat volt meg: egy vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet, de lehetett kapni az egyes részeit külön könyvként is. Érthető nyelven, lebilincselő stílusban foglalta össze a Naprendszer működésétől kezdve az egyes kontinensek éghajlatán és terményein át a világtörténelem nagy fordulópontjaiig mindazt, amit egy nyolc-tizenkét éves gyereknek a világ működéséről akkortájt illett és érdemes volt tudnia. 

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.