Mert a fentit mindig lenn kerestük! Semmi-hitekért tettünk esküt… Eldobozolt gerenda alatti csodákra legyintve; kacat-hit;

A nyáj bégetett, a gyerekek sírtak, Jézus nem ostorral lépett be a házba. Egyenruhája és plecsnije volt.

szívem begombolom – álmomban lepke volt az isten

Mária könnye, mint zápor zúdul.  Harmadnap reggelre éled a fény,

A pázsit közepén sziklakert feszül, se fű, se bokor, fa nincs, állat sehol, fehér kövek között kis ér fut mosni gyűrött arcomat, megsebzett lábamat, kapaszkodó, akár a csecsemőnek a mutatóujj, támaszték felállni újra, lerogyni rá fáradt nappalok után: sziget. Ott vársz, hozzád igyekszem.

sziromcsipkések a pocsolyák.

Éjjelente felhúzom a fekete bőrkesztyűt: – pontosan negyedóránként aranyszínű zsinórt bogozok a cigarettára és az ujjbegyekre.

Előveszem jobbik eszem,
fiamat elkényeztetem,
         az ám,
         lazán!

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek. A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre.  Felborulnak a hegyek. Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget. Ropog, mint eltörött pipacs.

Veszít a test. Csomósodik az irgalom,  apró hegek az áttörhetetlen falon.  Ki tudja, ajánlatod mit ér, mi az ára? Rád nyit a csönd, a hallgatás agóniája. 

Kövek horzsolják lábáról a fényt. De hajnalt hoz, ha fölkapaszkodik.

Hiába, kisportolt nemzet vagyunk, mely önmagában hordja a hazát. Ó, trauma volt persze Trianon, fájó, méltatlan s oly ostoba.

Kamaszkoromban vártam valakit,
hűvös tél volt, fagyos szél pirosította arcom,
kezem kabátzsebemben,
markomban pisztoly, csőre töltve.

Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.
 

Apám szíve cserépkályhabarna, kéthetente be kell fűteni. Fával etetik hetvenöt éve – kőbányai étkezőszobánkban termeli a hőt, aztán kihűl a kerámia. Barnán, mozdulatlan tűri, hogy kinyitja a vasajtót Lev Tolsztoj, egy családtag vagy én.

Különös lány volt. Testre simuló, sárga műselyem ruhát viselt és nagy karimás, piros kalapot. Messze, Máramarosba költözött.

az élet álmot lát,
és az álom életet.

Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.

Ott, ahonnan én jövök, hatalmas U-kanyart ír le a Tisza, mint aki félúton meggondolta magát, és visszafordult, csak a hazautat nem találta meg. Ott, a Tisza túloldalán már Ukrajna van, habár odaát még sosem jártam, biciklivel nem lehet átmenni, átúszni meg nem ildomos. Azt mondják, gépfegyeres határőrök járják az árteret a zöldhatáron

Szapora láz-csókok a jövőnek: tenyeremben szerelmes percek.