Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.

„Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.” – Varga Melinda versei.

Keresztes-tövises napokat jelez már a kalendárium, és pőre oltárok hirdetik: a bárány elindult.

Különböző égtájakról zakatolunk a határozatlan ideig tartó mozdulatlanság felé.

Fiatal szerzőinket arra kértük fel, hogy olyan témát járjanak körül, amelyek segítenek elrugaszkodni a mindennapi rutintól, kizökkentenek a fásultságból, derűre sarkallnak, elfeledtetik a bezártságot, a tragikus életeseményeket, oldják a szorongást. 
A négy elemről – földről, vízről, tűzről és levegőről – olvashatnak verseket tehetséges pályainduló és jó szakmai visszhangnak örvendő, elsőkötetes költőktől. 

Két állapot között a szélcsenddel ringatjuk magunk. Mert boldogok az üresek, mégis félelemmel telve vagyunk

Sárga virágok falából
nézel rám a vakolat alól.

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben, árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre, ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát, gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

Blúza alatt ott ring Két apró alma-melle, Ingecskéjét, ha szél lebbenti, Mintha szíve verne.

Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás  a nizzai reptéren, ahol már kora reggel  tömött sorokban álltak az emberek, türelemért esedezve néztek egymásra, négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek, talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden,  megfázva jártam Monaco utcáit,  érni kezdtek a gyümölcsök a fákon,  bizarr látvány,  a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között,  mint a sárga színen várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk, mi lesz ezzel a világgal, 

az érkezés estéjén vendéglátónk gépkocsijával suhanunk az amerikai metropolisz útjain, de másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost. vasárnap van, szubtrópusi októbervég.

nem a fellegekben járunk mint a madarak lapockává korcsosodott a szárnyunk kiűzetvén az Édenből

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…
angyalt mímel a foltozott üstre.

Késő emlék. Esték, hűs vonatok szele röpdös törékeny szárnyakon múltba, szép feledésbe. Tartozunk néked eszmével, vérrel. Emelt főnk csendes kétkedése, romjain havas öröm. Így álmodjuk a reggelt, állunk ormain, ájult, vézna sugár, fény botladoz érvek ölében.

Olyan éles minden, téged is élesebben látlak, Isten.

A patakok végtelenek, Állam hegyén mélybe zuhannak.

Milyen hangja van az utolsó
kenetnek. Hát az elmének?
mikor valaki megőrül.

versek indultak útra a sötét kamrák felé.

Olyan szomorúan zúgnak a februári harangok, szél viszi szét hangjukat a hargitai határban. Ahonnan nincs visszaút, odacsúszik a múlt, siménfavi bölcsőjétől hazátlan hazában.

Joe Dassin – Indián nyár

tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya