És hogy a nyomorúságunk még kibírhatatlanabb legyen, másnap a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe. Úgy hozták haza a szövetkezeti traktor utánfutóján, mint egy zsák nullás lisztet.

A dobosuk egy idősebb fazon, aki folyton citromsárga csuklószorítót, meg citromsárga fejpántot viselt, a dobja is ugyanolyan citromsárga volt, nem volt hajlandó feketét venni. Kicsit kilógott a többi metálos közül.

Még azt a disznóságot is elkövették a szegény drágámmal, hogy életfogytiglanra bezárták ide a zárt osztályra. Egyszer megkért, hogy csempésszek be neki valahogy egy csákányt.

Egykor hadak közlekedtek ezen az úton, sót szállítottak innen a hegyekbe és lőtt madarakat, csalánba tekert halakat, s most egyedül használom. A szabadtéri mozi lehajtója előtt koszlott tollú strucc teteme hever, a líbiai moszlim arabok gerillákat kiképző tábora fölött füst spirálja emelkedik a földtől az égre.

Ott ácsorgott a növekvő tócsában és időnként zsebkendőjével letörölte a hóember szürke könnyeit. Esteledett. Hallotta, hogy az édesanyja hívja vacsorázni. A vacsora szó hirtelen mindent megoldott. Rohant a ház felé és visszakiáltott a hóembernek: Tarts ki! Örökké élni fogsz!

Nem csoda, hogy még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér.

Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

Lassan, egyszerre hajoltunk a nagy, piros lábos fölé, amelyben percek óta, rendületlenül forrt a leves. Arcunkba ugyanaz a farkasüvöltés mart bele, mint Tamáséba az előbb, mindketten láttuk a végtelen, mozdulatlan, behavazott erdőt magunk előtt.

Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.
Szív még utána szólt.
– Tudod mi ez az egész, édesem?
Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.

Azt szeretném, ha mindent befestene, átólcettig, még az ablakokat is. Nekem egy egész életre lenne szükségem, a világra magára, addig festve, mázolva egymásra mindent belőle, hogy végül, mint egyetlen összefüggő felület lepje be ezt a szobát. Mindent, amit valaha látott vagy hallott, fel kellene, hogy fessen ide, míg végül kivehetetlenné válnak egymáson a vonalak.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán.

Az Úristen szükségéről sokat nem lehet mondani, mert az titok. Az is lehet, hogy nem az ő szüksége, hanem másvalakié, aki majd csak később érkezik, de ez majd kiderül.

Könnyű az enduro teste, de szívós. Magas a nyerge, és kényelmesek a kiszolgáló egységek. A kerekek átmérője ideális, a köpeny mintázata durva. Az egész gép olyan, mintha álltában is a rohanást gyakorolná.

A Földön év tízezredekig nem létezne más, csak hangával, szamárkóróval és vörösfűvel benőtt domboldalak ott, ahol most bérházak állnak; a hídlábak csonkjai a Temzében, amint körülörvényli őket a víz; madárfészkek a British Museum valahai olvasótermében meg a síneknek a talajt vörössé színező vasrozsdája az Ilford-i vasútállomáson.

Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”