Valamikor, fiatal indián korában Csendes Tollból megpróbáltak sápadtarcút csinálni. Ez persze csak a saját identitását erősítette benne, de azért nem volt könnyű  harc a sápadtarcú világgal szemben. Vegyészmérnöknek szánták, és már majdnem az is lett, persze csak testben, de néha az is elég.

 
Nagy hó volt a bölcsek utcájában, ezért óvatosan hajtott a jégkrémárus, aki titkon remélte, hogy a bölcsek, legalább ők, vesznek a nyárról megmaradt árúból, mert tudják, milyen fontos év végén pénzhez jutni.

 
A passzolás, az igazi passzolás olyan ihletett pillanat, aminek a mélységét és értelmét nem egyszer még a labdát leadó játékos is csak sejtheti csupán.

Lénárd Sándor, akit Karinthy Ferenc az utolsó humanistának nevezett – és máig ez a legtalálóbb jellemzés, amely a tudós-íróról született – életművében eggyé vált az orvoslás, a zene, a nyelv- és történelemtudomány, a természet szeretete. E különleges gondolkodó és alkotó április 13-án hunyt el negyven éve.

 Megfontolandó egyébiránt nemcsak a házasság előtti, de a házasság alatti és utáni szex totális tilalmazása... A nemzeti nagylét továbbra is bitztosítható volna azon egyszerű eljárás révén, hogy a hatvan kiló felettieket a következő népszámlálástól két személynek tekintenénk.
 

Kiteregetni a szennyest, ha van, kitenni a szélbe a lelkemet, ezt a mézbe mártott konyharuhát. Beszélek magamról, az érzéseimről, ezek meg szétspriccelik a világba. Megy egy bolgár uszály a folyón, folyik le a vízzel együtt, bekapcsolja a kapitány a rádiót és hallgatja, hogy nem tetszik nekem a világ, ahová folyik.

 
 
Vörös uszály a reggel.
Lépéseid elől fut, illan,
fél,
nehogy rátaposs

 Herceg, a mélabú öl el?
Csak rajta, míg szerszámod áll!
Hiszen mindenkit átölel
a nagy Parázna, a halál.
 

Amikor a Jóisten végighúzta az ujját a városon, nyoma maradt. Az emberek napokig nem értették, miféle idegenek érkeztek, és cipelték lassan bőröndjeiket a pályaudvarról a körúton át az egyetemig. Talán ők hozták a bajt.

Éjféltájt hazakullogott, az injekciós tűjét az ajtófélfába vágta. Felöltötte magára házi köntösét, hogy ezután kétkedő tekintettel üsse föl a vaskos, bőrkötéses könyvet. Az ablakpárkányon, befőttes üvegekben piócák, varangyok és vízisiklók társaságában férgek és bogarak lakoztak...

Tegyük fel, én téged egy szűk pincelyukba csukatlak, ajtód elé pedig egy fegyveres szolgám állítom, megparancsolván, hogy lélek az ajtón se be se ki, vajon mit gondolnál a dologról?
– Hogy haragszik rám, uram, valamiért, s ezért dug abba a börtönbe engem.
– Igen ám, de mit szólnál, ha én azt mondanám, csak azért zárattam rád az ajtót, hogy ellenségeid el ne érhessenek, s a poroszló ajtód előtt meg egyenesen Sancho-védelmi megbízottam?

 
Akkor talán benne és belőle megérthetném önmagamat is. Mert most csak egyetlen dokumentumom van a létezésemről: a képzeletem.

 
No de még mindig jobb így nékem, mint valamely török úrnak háremjébe kerülni, mert engemet nem úgy neveltek, hogy herélt vagy háremhölgy jó szívvel lehetnék.
 

Szépasszony társasága megyeri búcsún üldögélt a százéves körtefa és a sokkalta vénebb kőkerítés árnyékában, és határeset zenét hallgatott. A színpadon igazi hajléktalanok serénykedtek valódi hangszerekkel.

A labdarúgás szigorú szabályrendszerét bízvást tekintheti bárki épp olyan törvényeknek, mint a klasszikus szonettek formai kötöttségeit. A kérdés az, hogy ezen szabályok közt egy igazi művész miként képes kivételeset alkotni. Márpedig Fazekas Laci ilyen költő volt. A labdarúgás legnagyobb szonettmestere.

Lóg a kamaszlány keze. Földig lóg. Haja füle hegyéig körbenyírva. A maradék haj a feje tetején különszedve ujjnyi bobmarley-csíkokra, csíkonként más színűre festve. Kék, zöld, hupilila. Lábai szétdobva. Melegítője felgyűrve térdig.

A középszerű favágó, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele.

Magasba emelte a bömbölő leányt.
„Vesszen a rossz!” – kiáltotta, s az újszülöttet a tűzbe dobta.
Lassan gyalogolt fel a láthatárra a hajnal.

A két gyerek úgy is körülnézhetett volna, ahogy a jó gazda méricskéli az új szerzeményét. Nem tudták, hogy valójában ők ennek a háznak a tulajdonosai, mert a nagyanyám jó paraszti szokás szerint az adásvételkor a két gyerekre íratott mindent, fele-fele arányban.

 Amikor Kolozsváron összefutottam veled, már nem voltam ennyire kívánós. A város romokban állt. Legyünk pontosak, majdnem lángokban hevert.