No de még mindig jobb így nékem, mint valamely török úrnak háremjébe kerülni, mert engemet nem úgy neveltek, hogy herélt vagy háremhölgy jó szívvel lehetnék.
 

Szépasszony társasága megyeri búcsún üldögélt a százéves körtefa és a sokkalta vénebb kőkerítés árnyékában, és határeset zenét hallgatott. A színpadon igazi hajléktalanok serénykedtek valódi hangszerekkel.

A labdarúgás szigorú szabályrendszerét bízvást tekintheti bárki épp olyan törvényeknek, mint a klasszikus szonettek formai kötöttségeit. A kérdés az, hogy ezen szabályok közt egy igazi művész miként képes kivételeset alkotni. Márpedig Fazekas Laci ilyen költő volt. A labdarúgás legnagyobb szonettmestere.

Lóg a kamaszlány keze. Földig lóg. Haja füle hegyéig körbenyírva. A maradék haj a feje tetején különszedve ujjnyi bobmarley-csíkokra, csíkonként más színűre festve. Kék, zöld, hupilila. Lábai szétdobva. Melegítője felgyűrve térdig.

A középszerű favágó, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele.

Magasba emelte a bömbölő leányt.
„Vesszen a rossz!” – kiáltotta, s az újszülöttet a tűzbe dobta.
Lassan gyalogolt fel a láthatárra a hajnal.

A két gyerek úgy is körülnézhetett volna, ahogy a jó gazda méricskéli az új szerzeményét. Nem tudták, hogy valójában ők ennek a háznak a tulajdonosai, mert a nagyanyám jó paraszti szokás szerint az adásvételkor a két gyerekre íratott mindent, fele-fele arányban.

 Amikor Kolozsváron összefutottam veled, már nem voltam ennyire kívánós. A város romokban állt. Legyünk pontosak, majdnem lángokban hevert.

 
Szemét. Ahelyett, hogy örülnél a színeknek, a paletta változatosságának, a másfélének, gonoszkodsz. Ki ért benneteket, idióta, paranoid férfiakat?

Többé nem tudtam hinni abban, hogy ezek itt jót akarnak nekem, legfeljebb rosszul akarják, éppen fordítva van, rosszat akarnak, de a maguk szempontjából nagyon is jól, viszont akkor részemről is vége a bizalomnak, nekem kell megvédenem magamat, bár halvány fogalmam sincs róla, hogy mit tehetnék.

Azon gondolkodom, ki kellene csapni az asztalra a tízezrest, és megkérni a mestert, hogy szedje le a polcról a legjobban összeszurkált vudubabát s húzza ki belőle gombostűket, mert az a kis figura valószínűleg én vagyok.

  Tímár közben a szigeten is elkövet egy egészen apró kis hibát, ám a következmények hónapról hónapra nagyobbak lesznek, és hogy hibáját jóvátegye, Isten előtt elveszi feleségül a kétszemélyes sziget fiatalabbik, tőle gyermeket váró, és őt rajongásig szerető nőlakóját, a rajongásig ártatlan (no persze hol van már az a rajongás!) Noémit.

Szerencsétlen, riadt szemű férfi gubbasztott az ágy mellett, a haja csapzott volt, az arca cserzett, öregebbnek látszott, mint amilyen idős lehetett. Összehúzta maga előtt a karjait, mint aki ütéstől tart. Hagyd, mondta a fiam, a barátom, jó ember.

Igen, nekem szükségem van arra, hogy a szikla mindig visszaguruljon. Ne álljon meg, igen ezt akarom. Addig volt jó, amíg volt miért küszködni és reménykedni, hogy hátha csak egyszer megáll…

Ez a nap a harang napja! Egésznap úgy képzelem – süllyedek. Süllyedek vissza a múltamba. Talán egy kútba. Magán-kutamba. Alá kell ereszkednem, mert gyermekkarnyi vastag meztelen csigák jelentek meg a felszínen, s azt tekergik: „Ez a te múltad! Mit akarsz többet?”

Beleírja a versbe a gesztenyesütés kékre égő vaslemezét, bele a cseresznyefák susogó lomját a méhekkel, bele a végtelen páfrányszüretet, bele, nem bírják lecipelni a nászünnepre lekaszabolt kazalnyi zöldet.

Csak annyit konstatáltam utólag, hogy öreg fejjel gyáva lettem. Felriadva gyertyát gyújtottam. Az volt az érzésem, hogy valaki kintről rám sunyít, a zsalugáteren keresztül alattomosan figyeli minden mozdulatomat. Tán még a gondolataim után is spionkodik.

 
Igazán csak az emberről mondatik, lám, ravaszkodik, ökörködik, tehénkedik, megszarvasodik, kutyálkodik, gyesznólkodik, és amiképpen e fabulával int az bölcs, a maga elméjének kárára is majomkodik.
 

Az öregasszony sietve érkezett a paplakhoz. Bement a beteghez. Elmondta kétszer a Miatyánkot. Végezetül lehajolt a füléhez s belesúgta: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A padre szeme felpattant az ismerős szavakra, véget nem érő kacagásban tört ki. Felszakadt torkában a tályog.

Ez volt az a pillanat, amikor a nagyanyámban feltámadt a félelembe ágyazott életösztön. Ránézett a gyerekeire, akik még jóformán föl sem fogták, hogy apa nélkül maradtak, és az jutott eszébe, hogy ha eztán majd dolgozni megy, nem tudja kire hagyni őket.