Önző módon nem beszél
Csak nyomkodja a szivacsot
Így kaparja le a közösséget
(Sós Dóra)

... az ablak befelé néz. Láthat egy kicsi, kerek asztalt, amin összeomlanak a szavak, ahogy visszaütődnek az üvegről. Egymás felé tologatjuk csonkjaikat. Egyformán, mint ahogy a pohárban loccsanó víz próbálta utánozni az esőverést. (Baki Júlia)

Kálovits mester  a térdére fektette a mágnestáblát. Éppen Szabó Tominál, a középhátvédnél volt a labda. A mester lassan, szinte álmodozva a bal hüvelykjével feljebb tolta a középhátvédet jelző korongot. Szabó Tomi felnézett, majd, ahelyett, hogy az eddig szokásos módon passzolt volna a mellette várakozó jobbhátvédnek, előbb csak lassan, majd egyre gyorsulva megindult az ellenfél kapuja felé.

Majd elhagy az angyal Ica,
s kárörül a sánta vice.

 
A szerelemről a Hold jutott eszébe, a Holdról a csillagok. A csillagok a bársonyfekete égboltról aláhullottak és csilingelni kezdtek egy öregember hajfonatában. A táltos hun táncolt előtte.

Ádvent első vasárnapján Guido atyának az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt. Persze, tudta, hogy ostobaság, Isten nem tűnik el csak úgy, egyáltalán nem tűnik el – de mégis. Pedig kereste mindenütt: a szobában, az ágy alatt, a szekrényben, a templomkert végében, később a perselyben, a tabernákulumban meg az oltáron. Nem találta.

A pénzedért
Feldúlnám éltedet,
És annak minden titkos útját,
Hogy pénzed rossz kamatra nyújtsd át;
S így nyerjek kéjeket
A pénzedért.
 

Nyúlpörköltet készít a húsból. A gyengéd céltudat csípős-illatos metamorfózisa hagymahuszárral, bordó bódogi paprikával, a lé tetején táncoló gombacsíkokkal, és minden fölött egy távoli, elhaló macskasóhaj. Az elköszönés. Hangszínében a végzetes szépséggel, a búcsú fájdalmával és bánatával.

 
Mert nem a békét kerested. A kis veszteséggel nem tudtál mit kezdeni, ezért elvették tőled az egészet. A sors karmai megakadnak a likas köpenyben, s letépik. Minden, ami nem tökéletes, szertefoszlik olyan ember keze között, aki az Egészre vágyik.

A káosz nem a rend hiánya, hanem olyan rend, melynek törvényei előttünk még ismeretlenek. Nesze neked, tele spájz. Éhen fogsz dögleni. S mondhatta volna: Nézd! Kipányvázva a végtelenben, egyetlen árva kérdéssel, ami hasadozik mértani függvény formájában, már ha abban lehetne hasadozni. Szavakból áll a végtelen. Szavakból van a káosz. S a végtelen se más: szó, és a káosz is csak az.

ÖREG VÁNDOR ÉJI DALA
GOETHÉBŐL (KI)FORDÍTVA
 
Immár mindkét térded
sajdul.
Ezt mint élem, kérded,
majd túl.

 A boszorkányok bukott tündérek lennének? Betegesen narancssárgák, nyirkosan terebélyesek, sötétet kedvelő, a zugokat elfoglaló asszonynépség. Kígyót-békát előkotornak, és bevarangyozzák az ember napjait. Tündérek aranyoznak, boszorkák varangyoznak? S neki, igazából, kicsoda ez a bogárszemű lány, aki a félhold fényében villant meg?

Ezután egyre több időt töltött nálunk Melánia, hármasban étkeztünk, és néha taxival bolyongtunk a városban. Úgy éreztem, hogy mi hárman pont olyanok vagyunk, mint egy család. Hirtelen két anyukám lett, és ez valahogy olyan örömmel töltött el, hogy szerettem volna elmondani valakinek, aki nem is tudja, milyen az, ha kettő van.

De bizonyság már, büszkén mondja szám:
hogy koldus lesz az én kis unokám…
 

"Nem cifrázod túl egy beteg ember baját? Úgy néz ki, mintha örülnél. Kell ez? Mi van, ha mára gyógyult családapa ez a rétsági fiú? Nem nyúlsz túl gátlástalanul a közvetlen környezet tegnapjához? Én már régen nem emlékszem semmi hasonlóra. Töröltem az emlékezetből, mint mindent, ami eredetileg sem esett jól. Te meg, ha jól látom, gonoszkodsz és élvezed."

A vandálok csendben fosztogatták I. Krepisz királyságát. A böjt bevált, a király köszvényes rohamai ritkultak, mint a fák árnyéka télen. Álmai könnyűvé lettek, valamint a tündérek, akik elhagyták asztalát és éjszaka táncoltak mosolyt az arcára. Euphorbia menyasszonyát a kertben, liliomok között találta. Elköszönőben a július.

Amíg élt az apja, mindig remélte, hogy ha nem is kér tőle bocsánatot, tesz vagy mond majd egyszer valamit, amitől minden más lesz, ami ledönti köztük a falat, és egymásra találnak, vagy legalábbis szót értenek egymással. Különösen azóta bízott valami ilyesmiben, mióta ő nincs szem elől, mióta kint vannak. Hátha ettől másként viszonyul majd hozzá az apja. Az idő nagy tanító, rávezeti az embert az igazságra. Hátha belátja, hogy hibázott, hogy rosszul bánt vele, és jóváteszi, mikor haza mennek. Ez a reménye most egyszer s mindenkorra szertefoszlott.

Euphorbia, az udvari csillagász, azért volt nyugtalan, mert nem jöttek szobájába a tündék. A Hold egyre vékonyabban nézett le a sötét fényességből, a madarak egész éjszaka fütyültek, csuda trillákat szőve a virágillattól terhes levegőbe. Bomlani kezdett a fagyal. Miért van az, hogy a színes virágok szépek, a fehérek meg bódítanak, kérdezte magától a sövényre pillantva.
Miért nem jönnek?

 
Klaust gyötörte a lelkiismeret. Nem a lelkifurdalás, az nem, de a lélek. Bárcsak halhatott volna úgy, hogy lelke el is távozik belőle. De nem, ez az egész máshogy lett kitalálva. Ő is sokkal jobban kitalálhatta volna magát. Az álmait is jobban kellene irányítania. Akkor kevesebb gondja lenne az alvással.

 Duna és Tisza és Mura, Maros, Dráva,
Törjön gonoszoknak hétszer lába szára,
Ki a Tisza vizét itta, annak már a
Szíve mindörökre itt marad bezárva.
 

Élt egy lány a derűsen távoli, angyalian légies, gondtalanul debil Palócföldön. Anna-Máriának keresztelte a pap. A férfi Annuská(m)nak, Ancsá(m)nak, Anná(m)nak nevezte, amikor szerette. Egyik napról a másikra, pontosan kilencvenben átköltözött a Csatornán; férjhez, arisztokrata angolhoz adta magát, mondván: Váltsatok rendszert, franc belétek, meg a rendszerváltásotokba, én addig megalapozom maradék százezer évemet.