Fáradt volt, tényleg hosszú éjszakái voltak az utóbbi időben. Most is Verától baktatott hazafelé. De ma Karácsony volt, és ettől minden megváltozott. A korai sötétedés után minden ablakból színes fények villogtak kifelé, tudtára adva az arra járóknak, hogy itt is, ott is szolid polgári jólét (vagy legalább annak látszata) lakozik, és aki ott kívül maradt, az valamiképpen egészen kívül érezheti magát. Volt persze feldíszített fa Veráéknál is, a lány kivételesen az este a szüleihez is becipelte Szerémit, de ő ott bent talán még inkább érezte ezt a kívülvalóságot.

Aztán Vera megkérdezte, hogy a Tildinek tényleg gyereke lesz-e, vagy csak eljátsszák, mire többen egyszerre próbálták neki meg­magyarázni, hogy a Tildike nem létezik, azt egy amatőr színész játssza, mert az csak egy szerep.– De kár… – mondta Vera, és a birtokon belüliség mozdulatával simogatta meg a mellette kávézó Szerémit.Szóval éppen itt tartottak, amikor megjelent a főnökasszony, és behívta magához hősünket.– Na, ennek annyi – jegyezte meg Ágica, amint becsukódott mögöttük az ajtó.

Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.

Hogy aztán hősünk hogyan érezte aznap itt magát? Ki tudná megmondani. Mert az egyik percben úgy, mintha egyre közelebb kerülne valami jó dologhoz. Ez a jó dolog aznap fehér csizmát, zöld harisnyát, egészen rövid sötétzöld szoknyát és sárga pulóvert vett föl, és az asztalnál is a fején hagyta jópofa, piros sapkáját, úgyhogy szó ami szó, színes egyéniségnek tűnt, habár… De vajon Szerémi is azt látta-e, amit az elbeszélő? Az is lehet, hogy csak a szőkeséget, meg azt a két, mélán rácsodálkozó szemet. A nagyobb baj, hogy a következő pillanatban hősünknek eszébe jutott a regénye, mind a kettő: az is, amelyiket megint visszautasított két kiadó, és az is, amelyiket most akart megírni, de mintha az utóbbi napokban kissé elakadt volna vele. Kissé.

„Akció van, ezt mondta a Pityu, miközben megsimogatta a kutyám fejét. A kutyám egy igazi véreb, csak nem annak néz ki. Én most írok először igazi fogalmazást, noha lassan már pont annyira leszek a harminchoz, mint a húszhoz.” – Bencsik Orsolya kisprózái

A három, igen finoman előadott kritika lényege nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy ne legyek szőrös, fehérítsem ki a fogam, és változtassam meg a bőröm illatát. Csak ennyi, első blikkre. De nem így. Mindezt úgy csomagolta, hogy én csak az egzotikumot hallottam belőle, azt, hogy egy misztikus herceg az ő misztikus világáról mesél, ugyanis ez valahogy úgy hangzott,

Nem láttam még férfit, aki ennyi illatot használt, igazság szerint túl sok volt ez már nekem, de később valaki, aki ismeri az iszlám kultúrát, mesélte, hogy ez nekik nagyon fontos, az illatok, a parfümök, nem mondom, számomra sem érdektelen, de azért vannak határok, bár ha jobban belegondolok, ez is az izgalmas, rejtélyes idegenségéhez tartozott, szóval, az elején inkább növelte a legendát, mint kiábrándított volna…

  A „kettes” osztályon vagyok. Megfigyelőállomás „könnyebb” esetek számára. Tulajdonképpen jog szerint csak akkor juthat be ide az ember, ha a „harmadikat” már maga mögött hagyta. A „harmadik” még nincs mögöttem, és ezt legtöbben zokon veszik tőlem. Tegnap hallottam, amint a Királynő Renaténak mondja: „Pápaszemmel és irattáskával sétált be ide, vigye el az ördög! Mi dolga lehet itt nálunk?! Bizonyára kémkedés, mi más?”… Renate csak azt válaszolta: „Ó, már megint kezdi.”  

Ha nincs ez mögöttem, Ali be sem tud furakodni az életembe, fél év alatt elköltözött a fiam apja tőlünk, majd két pasi hátrált ki abból a valamiből, amit én kapcsolatnak hittem velük, egyik a farkára támaszkodott, ha nem azon járt, a másik pedig valójában homokos volt, csak magának se vallotta be, utánuk egy arab fiú, a maga misztikus megismerhetetlenségével maga volt a csoda, mert annak hittem, sok idő kellett, míg kipukkadt, hogy aztán a lufi nyálkás, szakadt darabjain kisétáljak a saját életembe, ami aztán már tényleg az enyém volt…

Szadam Husszein fia akarta őt a testőrségébe, igen, mert iraki volt, és világbajnok, mondjuk, az én Senseiem még csak nem is hallott olyan világbajnokságról, ahol ő nyerhetett volna, de hát ki tudja, a valóságok olykor párhuzamosan futnak, szóval, a diktátor fia akarta őt a személyes testőrségébe, de nem akart menni, és tudta, hogy ezért vagy megölik, vagy időben lelép, így aztán egy autó platóján utazott végig több napot, majd kiszállt Debrecenben, holott addig azt se tudta, hogy Magyarország létezik.

Az összetört tárgyak szemétre kerülnek, nincs mit őrizgetni rajtuk, és nem tudom, voltaképpen miért is nem lepett meg ez a találkozás, talán a lelkem mélyén tudtam már, hogy valahová ide fog egyszer kifutni a történet, mégsem vettem ezt az érzést komolyan, míg Karmen el nem mondott mindent, rólam is, mert egészen más fénytörésben látszottam hirtelen ennek a lánynak a szavaiban, én lettem a balek, akit háta mögött leszóltak, akit úgy vágtak át a palánkon, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva 

Tonio még az álmába is belelopakodott, csak úgy egyszerűen ráült a mellére, és guvadt szemekkel nézte, sokáig, nagyon sokáig – ő meg sem mert pisszenni –, aztán szó nélkül, fölemelkedett, majdnem a mennyezetig, átúszott keresztben a szobán és a polc előtti székre lelandolt, közben, szemüvegét lekapta az orráról, bevágta a sarokba. Borbála gyanakodva figyelte, de hiszen részeg, ez a Tonio részeg – na, ná!, vihogott Tonio és rondán rávicsorgott –, na, ná, hogy részeg vagyok, nincs  szabadabb, gyönyörűségesebb állapot, szabadon állatnak lenni, magadon kívül, eszed, lelked nélkül – iááá, iááá, ha nincs lélek, nem fáj a világ, iáááá, vadszamár, Tonio ordítva, lompos seszinü farkát lágyan csapkodva átkocogott a szobán, odaügetett az ablakhoz, kinyitotta, fölugrott a párkányra, és – volt, nincs. Abban a pillanatban bolyhos-vak nyugalom ömlött be a nyitott ablakon, beterítette Borbálát és egy rövidke, álmatlan-álomba ringatta. Arra bukott vissza, nem, nem az ébrenlétbe, hanem az újabb álomba, hogy Tonio hangját hallja, látni nem látta, hogy hol van. Csak a hang, Tonio hangja mintha egyenesen a plafonról ereszkedett volna alá, de mire Borbála a feje fölé fülelt, már jobbról és egészen közelről hallatszottak a szavak… „az elképzelhetetlenségek világában élünk…”

Szomor Zsolt egész éjszaka nem aludt. Forgolódott, félóránként fölkelt. Vergődött. Hajnalban lement a kocsmába, ivott egy kávét, figyelte, ahogy az alkoholisták elindítják a napot. Megkóstolta a kommerszet, úgy rántotta össze a gigáját, akárha valami izompacsirta ragadta volna torkon. Gyorsan kért valami kísérőt. Elszokott már ettől. Egy borostás öreg megvetően fintorgott rá. Valaki megveregette a hátát. Megfordult, ismerős arc nyomakodott elé.

   Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, a botjával kitapogatta a gyökereit és kijelölte a helyet.   – Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.

Egy világoskék, kétütemű Trabant tűnt fel előtte. Ezekből a valaha annyira népszerű műanyagdobozokból már alig volt az utakon. Ez elég lassan haladt, ám az út itt éppen élesen jobbra kanyarodott, úgyhogy Gaál egy pillanatig várt az előzéssel. Szerencséjére. Mert a Trabant a kanyarban nyíl egyenesen továbbfutott, neki a szemközti árokszélnek, majd átbukfencezett a tetején, és kerekeire visszazökkenve megállapodott az út menti szőlőtábla szélének sarában. Gaál azonnal fékezett, lehúzódott a padkára. Kiugrott a kocsiból, előkapta a poroltót, és a pórul járt kocsihoz futott. Látta egyszer, hogy a Trabant hogy tud égni. Tűzoltási bemutatónak szánták, de mire eloltották, nem maradt mit bemutatni. Úgyhogy futott. Ilyenkor az ember a zuhogó esővel sem törődik. Akaratlan is rögzítette a látványt. Egy fiatal nő ül benn. Fehér miniszoknyát, kék virágos, ujjatlan blúzt visel. Nyilván az üveg sebesítette meg, mert arca, karja csupa vér. És még hálát adhat az égnek, hogy be volt szíjazva. Rosszabbul is járhatott volna. Úgy látszott, komoly baja nem történt. Nem úgy a Trabantnak. Azon ép lemez nem maradt, a szélvédője is kitört. 

Mielőtt Charles Darwin 1859-ben közzétette  “A fajok eredete” c. művét, nem kevés szemrehányást kellett hallania felesége szájából, minthogy az mélyen vallásos lélek volt, aki nem tudott megbékélni férjének döntésével, hogy kiadja oly ártalmas könyvét.
- Charles- mondta- Isten közölte, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Nem mondta ezt se a hangyáról, se a madárról, se a majomról, kutyáról, vagy a macskáról. Minden élőlény fölé helyezte az embert, neki adta az egész földet. Milyen jogod akarod ezt a lényt, akinek isteni arca van, ezt az angyalokhoz hasonlatos lényt megfosztani méltóságától?

   „Isten tehát a kétnemű embernek testi egyesülését csak az őáltala rendelt törvényes formák közt, az élethosszig kötött felbonthatatlan szövetségben engedi meg, és ott is csak olymódon, hogy ennek folytán gyermekük születhessék. Bárki ezen a világon ezt a testi szervét bármiféle más módon (akár magában, akár mással) élvezet és gyönyörszerzés céljára használja fel, súlyosan vétkezik önmaga ellen, az emberi társadalom ellen, maga az emberi természet s a teremtő Istennek szent akarata ellen.”

Október 29-én, az amerikai újságírást megújító Joseph Pulitzer születésnapján adták át Makón az ifjúsági Pulitzer-díjakat. A félmillió forintos első díjat egy nyíregyházi főiskolás, Horváth Borbála kapta. A kommunikáció szakos diák, aki egyébként az irodalmi nyilvánosságnak az Irodalmi Jelenben mutatkozott be, 1989-ben született Hajdúdorogon. Debrecenben táncos előképzettségre tett szert, most a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház készülő táncjátékában próbál. Díjnyertes írása a gazdasági válság lehetséges következményeit taglalja. Nemcsak novelláját közöljük, hanem élménybeszámolóját is a Pulitzer József szülővárosában lezajlott ünnepségről.

Sose felejtem el, amikor a lányt a sírgödörben, vagy háromszor... Ahogy mocorogtunk, talpam alatt megreccsent valami. Ránksötétedett, de jó dohányosnál mindig van gyújtó! Levilágítottam. Sejtettem, hogy koponya. A csajszi sikoltozott, szedtük a lábunkat. Ő a szállásra, én a hullamosó haverokhoz, akik vacsorával kínáltak. Jólesett a szendvics, még akkor is, ha felismerhetetlen volt a hús.  

Ilike, a feleség buzgón keverte, gyúrta az etetőanyagot, miközben gondosan törölgette a homlokáról a kövér izzadtságcseppeket. Karesz, vagy hivatalos nevén dr. Böszörményi Károly ügyvéd úr belegyömöszölte az etetőkosárba, s a móló felizzott kőrakásán egyensúlyozva megpróbálta túldobni a szomszédos sziklán billegő pocakosodó gyógyszerész kísérletét. Mindezt úgy sikerült megvalósítania, hogy meg se tántorodott dobás közben. Alig csippentette rá a kapásjelzőt a zsinórra, a háta mögül megszólalt valaki.