Akár növényekről akár állatokról legyen szó, el kell ismernünk, nélkülük szegényebbek lennénk. Vannak dolgok, amelyekre élőlénytársaink segítségével tisztábban ráláthatunk. Őket figyelve érthetjük meg igazán, hiába várjuk, hogy elüljön a vihar. Jobb, ha ehelyett inkább megtanulunk az esőben táncolni, és a pocsolyákat kerülgetve vagy éppen azokban csobbanva gyönyörködni mindabban, amiből életre hívhatjuk a boldogságot. Nehéz egy állatot figyelmen kívül hagyni, és nem is érdemes. Az idők kezdete óta megihletik a művészeket, legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről vagy éppen irodalomról. Lukianosz szamarától kezdve, Albrecht Dürer rinocéroszán át, Camille Saint-Saën Állatok farsangjáig számtalan élőlénytársunk tette maradandóvá az emberek alkotómunkáját. Értekezésemben – a teljesség igénye nélkül – három kortárs erdélyi költő: Sánta Miriám, Muszka Sándor és Balázs Imre József verseiben vizsgálom az állatreprezentációkat.

Az irodalom általunk él. Az írás és olvasás ilyenkor eggyé válik, mégis azt érzékeljük, hogy lehetetlen lekaparni magunkról a felejtés alakzatait. Az emlékezéshez viszont nem elég neveket említeni; eszmékről és világlátásról van szó – azok a szerzők, költők és írók, akiket megelevenítek egy-egy verssorban, sokkal többet jelentenek egyszerű megemlékezésnél.

Igen, jól láttad, kedves olvasó. Ebben a cikkben Jókai Mórról, a költőről, és nem az íróról lesz szó. 19. századi szerzőnket a köztudat elsősorban regényíróként tartja számon, pedig élete során minden műnemben folyamatosan alkotott. Drámáit jóval kevesebben ismerik, mint prózáit, a lírája pedig az életmű talán egyik legelhanyagoltabb területét képezi. A laikus olvasónak jórészt ismeretlen Jókai költői tevékenysége, az irodalomtörténet-írás pedig csupán egy-egy költeménnyel vetett számot –, sem a versek kritikai kiadása, sem a Jókai-költészet átfogó értelmezése nem készült el eddig.

Bomlásnak eredt a Föld, 
nincsen betevő falatja.
Száját összevarrták. 

Lászlóffy Aladár 2000-ben megjelent kötete, a Bársonyok és Borgiák a történelem eseményeit és alakjait rendeli kollázsszerűen egymás mellé, hogy folyamatosan azzal szembesítse az olvasót: minden jelenbeli pillanatban benne van a múlt összes pillanata. Az egyén kiszolgáltatott a történelemmel szemben, és akaratlanul is része egy kollektív, traumáktól terhelt sorsnak, amely folyamatosan felsejlik a jelenben: „Üzennek a régi nemzetekből / a történelmi reumák. / Esik. A fák dereka megdől, / de itt maradnak mind a fák.” (A történelmi reumák) Ezt az elgondolást Lászlóffy mikroszinten, az egyén saját életútjának értelmezésében is érvényesíti A képzeletbeli ásatás című regényében: „meggyőződésem, hogy életünk minden pillanatában feloldva ott van életünk összes pillanata.”

„Philip Roth óta tudjuk (én legalábbis nála olvastam), hogy csak az amatőr ír ihletettségből és lelkesültségből, a profi egyszerűen leül dolgozni.” Állítja Legenda a hallgatásból című esszéjében Antal Balázs. Mózes Attila dolgozott. Észrevett, látott és megélt, élményeit pedig regényeiben, novelláiban tette múlhatatlanná. Mózes tárgyakból épít történelmet, ez a történelem azonban nem a hősöké, hanem a névtelen embereké

Az első szerelem vacog, látszik a lehelete a hűvös várakozásban.

A Szandra May – Tom Vanguard történet legnagyobb ereje a szereplői szálak illékonysága és egymást elbizonytalanító volta, a szerepkörök folyamatos mozgása. Kinde Annamária költészetét erős asszociatív képek jellemzik, számos értelmezési irányból lehet közelíteni életművéhez. Szandra és Tom története sem szűkíthető le pusztán a fentebbi példákra, viszonyuk a felvázoltnál sokkal összetettebb és sokrétűbb. Ugyanakkor, úgy hiszem, ez a gondolatmenet hozzájárul ahhoz, hogy némiképp árnyaltabban láthassuk a problémát. Persze, még nagyon sok mindent kellene szisztematikusan átgondolni, hiszen ebben a költői világban olyan sok szereplő járja a maga útját, és vet fel az emberi létezéssel kapcsolatos kérdéseket... Megannyi szereplő, megannyi lehetőség, amelyek azt mutatják, hogy van értelme újra és újra kézbe venni Kinde Annamária köteteit.

A lázadás nyelve sokszor a csend. Több költeményében a csend hatalmát bizonyítja: „született szólásutáni szabad vagyok / magyarul nevelem fel csendemet.

„Nem lehet sokáig lakni egy meg nem értett világon” – írja Nem lehet című versében Lászlóffy Aladár. Az 1900-as évek második felében Romániában uralkodó diktatúra olyan világot hozott létre, amelyben a kisebbségi magyar alkotók helyzete is ellehetetlenült.  A hatvanas évek elején színre lépő erdélyi magyar szépírók, akiket az irodalomtörténet első Forrás-nemzedékként tart számon, arra törekedtek, hogy túlélési alternatívákat kínáljanak. Szem előtt tartva a totalitárius rendszerek szigorú szabályait ilyen alternatívának minősülhetett volna az éra kiszolgálása, a szocialista realizmusba történő beolvadás is. Ennek ellenére az első Forrás-nemzedék alkotói – köztük Lászlóffy Aladár – nem voltak hajlandók alárendelődni a szocreál elveinek. Műveikben olyan világot hoztak létre, amelyben nem hallgatták el a munkásélet nehézségeit (Szilágyi István prózája, Hervay költészetének egy-egy szelete), de az sem volt ritka, hogy a korszak fiatal művészei meglovagolva az avantgárd hullámait egy, a valóságtól sokban eltérő univerzumot építettek.

A kötet sokszínűségét fémjelzi, hogy a szerző nemcsak szembesít dolgokkal, hanem képzeletbeli utazásokra hív. Ezek a bejárt utak nem ugyanazok, amiket Hamvas Béla megélt, és amelyekről beszámolt a Babérligetkönyv, Téli tervek című darabjában. Szőcs Géza utazásai egészen a művész gyerekkoráig, a csokoládéfogyasztás öröméig kalauzolják el az olvasót: „Gyerekkoromban kétféle csokoládét ismertem. Egyik a brassói Dezrobirea gyár terméke volt. A másik, a finomabbik, a Vinga nevet viselte. Brassóról tudtam, hogy létező város, két álneve is van: Brașov meg Sztálinváros, azaz Orașul Stalin. De soha senkiről nem hallottam, aki vingai lett volna, vagy valaha is járt volna ott, vagy lett volna Vingán rokona vagy ismerőse. És ha államnyelven Vinga, akkor magyarul vajon mi?”

A példák sora természetesen folytatható, hiszen nem is került fókuszpontba minden jellemző poétikai eljárás, de a fentiek talán megmutatják, Szőcs Géza mennyire variáltan kezelte az idő problémáját. Költészete még nagyon sok irányból megközelíthető és továbbgondolható – vázlatos elemzésem pusztán néhány kevésbé hangsúlyozott összefüggésre szerette volna felhívni a figyelmet, és néhány adalékkal kívánt hozzájárulni e gazdag szövegvilág értelmezési lehetőségeihez.

Minden igyekezete és törekvése ellenére nem szívesen fogadták be irodalmi társaságokba, amihez valószínűleg az említett szenvedélybetegségek is hozzájárultak. Ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy költészetét bizalommal fogadták, kéziratait legtöbb helyen első nekifutásra közlik. Mégis, akkor hol bicsaklott meg ez a folyamat, mi az oka annak, hogy Veress Gerzson eltűnt a későbbi évtizedek irodalmából?

Török Sophie költészetének varázsa, hogy a művész nem fél csönddé alakítani a csendeket. Akkor is hangot ad a némaságnak, ha csöndjei fájnak. A verseiben felvonuló érzelmek nemcsak az egyént és a nőt szólítják meg, hanem mindannyiunkhoz és mindannyiunk helyett beszélnek, amikor nem találjuk a megfelelő szavakat. 

Feri bácsi sose tiltakozott ellene, s bár nem ejtettünk szót az első találkozásunkról és a kavics-csobbanás hangjának szükségességéről, mindig örült, ha sikerült a bazsarózsákkal tompítani a benti hangzavart.

A fekete nyarak csendesek mögöttünk, / csak néha pattan a gally / a hullócsillagok alá rakott tűzben.

Azóta sokszor azt álmodtam, hogy minden éjjel más arcom van, és minden egyes holdtöltével a bőröm fehérebbé válik

Kovács Újszászy Péter verseire nagy hatással volt Dsida Jenő költészete, de Fekete István, Rudyard Kipling, R. M. Rilke és Szergej Jeszenyin is azon elődök közé sorolhatók, akik segítettek az állatszimbólumok megformálásában, amely költészetének központi témája. A csupaszodás gótikája című verseskötete tavaly decemberben jelent meg. Az Irodalmi Jelenben versei mellett kritikáival és esszéivel is megismerkedhetünk. A mentorprogramban olyan jelentékeny alkotók munkásságával foglalkozik, mint Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, Török Sophie vagy Szőcs Géza.

Kiskora óta szerves része az életének a művészet és az irodalom. Legyen szó saját versről vagy irodalomtudományos munkáról, rajzokról, a precizitásra törekszik. Addig nem ír le semmit, amíg nem áll össze minden képkocka a fejében. Jókai Mór költészetéből doktorál, amellyel eddig csak hézagosan foglakozott a szakirodalom. Mentorprogramunk során ebből a munkából is kapunk ízelítőt és többek között olyan fontos, közelmúltban elhunyt költők műveiről, mint Kinde Annamária, Lászlóffy Aladár vagy Szőcs Géza – Fülöp Dorottyát, az Irodalmi Jelen debütdíjas szerzőjét kérdeztük.