Úgy élünk, mint az indiánok, fészektől tollhullásig.

Elkövető az áldozat. Magával
piperetükrében ma szembenézett. 
Fagyott nő, a kiégett égnek háttal.
A tökéletes bűntény egy idézet.

Életerős csecsemők  koszlott kórházteremben. Szülni fogok. A gyerek már befordult, a vajúdást várom, nem vajúdok.

„Amit az utamnak tekintek, annak csak egy szelete az irodalom, ami hozzásegít ahhoz, remélhetőleg, hogy más tekintetben is tudjak fejlődni, és talán mindeközben másoknak is ad valamit. Az irodalom számomra nem út, hanem útitárs, amire – így alakult – egy kicsit jobban tudok már támaszkodni, mint a zenére vagy a fényképezésre, és néha sokkal jobban, mint az emberekre.” – Bánkövi Dorottyával a pályakezdésről, első könyvéről, irodalom, zene és fotográfia viszonyáról, a női identitásról és teremtőerőről Ilyés Krisztinka beszélgetett.

– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

Négy-ötéves lehetek. Ülök a szobámban, de mindent hallok a becsukott ajtón keresztül is. Anyámék megint veszekednek. Megint a nőkön. Apám orvos, gyógyításra szerződött. Biztos keze van, hozzá kerülni kiváltság. Visszaél a helyzetével. Orvoskonferencia helyett, éjszakai ügyelet helyett. Én nem leszek olyan, mint apám.

Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

Perszephoné virágaival álmodik, rétnek képzeli magát, ma sok piros mákszirmot terít szét a szél.

Imre inge mindig patyolattiszta, vasalt. Kizárt, hogy nem egy asszony áll a háttérben, aki kiszolgálja az alkalmatlanságait, eteti a hangyáit, aki nem teszi szóvá, hogy. Ha szóvá teszi, akkor sincs semmi. Mi lenne. Ha nem tetszik, menjen el. Ne menjen el! Fogadja el. Így is, úgy is, mindenhogy is.

A természetben barangolva sokszor figyelmen kívül hagyjuk a talpunk alatt föl-fölszisszenő avart. Pedig úgy érzem, az avarban elpihenő levek sokfélesége behatóbb vizsgálatra érdemes. Mintázatuk, erezetük, színük legalább olyan sokféle, mint a bensőnkben lakozó világok. A Bölcsőmben magam ringatom egy ilyen sokszínű univerzum látlelete, levélszőnyeg egy emberélet talaján.

Amikor galambokat etetek, Burukot is látom bennük. Látom a gyerekkoromat, látom magam kislányként, aki értette még a madarak nyelvét, tudott olvasni a szemükből. Legalábbis egy galambéból biztosan.

Esik, novemberködösek az utcák, méregzöld a táj, csupán a fák élénk színjátéka emlékeztet arra, hogy tavasz vége van, lassan nyárba hajlik a május, amikor ezeket a sorokat gépelem. Sétálni indulok, mohazöld esőkabátomon átüt a víz, nyirkos, székelyes az időjárás, de valamiért mégis megfeledkezem a hidegről. Viola Szandra szóképein, színes jelzőin gondolkodom, amelyek elvisznek a tengerhez, és rávezetnek arra, hogy a tenger bennünk lakik.

Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Viola Szandra kortárs irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, nemcsak versei révén hívta fel magára a figyelmét, irodalomnépszerűsítő akciói, szenzuális művészeti performanszai, riporteri munkássága is jelentékeny. Annak apropóján, hogy a hónap alkotója az Irodalmi Jelenen a pályakezdés éveiről, a legújabb és készülő kötetéről készített portéinterjút a költővel Varga Melinda.

A kagylók, mint mélyvízi virágok, kinyílnak a lábas alján, egészben maradt bors és galaxis.

Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

a szavaimból élek, miközben norvég vonatok vágtatnak a sarkkörön, mutatja a webes kamera, alighanem jóval több  párhuzamosság adódik egy norvég ügyvéd és egy magyar költő között, mint elsőre gondolhatnánk

Ha félbehagytak is, akkor is akarlak. Félig kész szobortested érintésére vágyom.

s most életet és kibúvót keres sokmillió háziőrizetes. 

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvasom egy Lackfi János-interjúban, amelyben arra kérdezett rá a riporter, milyen életformáló versidézet volt rá nagy hatással. Nagycsütörtök van, a keresztutat hallgatom az interneten, próbálok elmélyülni, felkészíteni magam Krisztus feltámadásának ünnepére, amelyhez Lackfi János lírája kiváló „segédeszköz”, ebben a belső lelki folyamatban jó társ. Ott cseng bennem a János evangéliumából kiragadott idézet, amely életformáló hatással volt a költőre, ennek tudatában olvasom el a még kéziratformában lévő, hamarosan megjelenő zsoltáros könyvét, az Életem templomát, illetve a friss, nyomdaillatú #Jóéjtpuszit, amely szintén istenes verseket tartalmaz, csaknem kétszáz lapnyi lírát az istenképünkről, Jézusról, a Szűzanyáról, emberi gyengeségeinkről, esetlenségünkről, az örömről és a fájdalomról, a bukásról és a felemelkedésről.