Soha semmi nincs megtorolva,
csak megbocsátva, megbocsátva.
Csend van. Telihold vörös fénye.

dombzöldbe bukott a narancs nap.

emlékké lett. felét magamban hordom.

nyár van, a fű benő a darabok közé, benő
a réseken, távolról zizeg, hallani lehet az
elektromos zöldet, aztán a kialvó izzást,
ahogy lassan beáll az éjszaka

vállpánt nélkül szaténruha

elindul megáll tétova

világít fehér combhúsa

vállamra hajol kuncog a

nyirkosan tapad bugyi

Újdonság e vágy
Magamban ébred
Magam iránt

és türkizkék és indigó a térdig érő óceán
és ég a földdel összeér,
és veled is, ha benne állsz.

Engem a tenger érdekel,
a hűvösség ígéretével,
a könny ízével,
a vízbe fúlt föníciai tengerésszel.

kinőtted

az egy helyben maradást. egyre több

állomás mellett húz el a vonat kelet felé,

körútból, rakpartból, metróaluljáróból

építed újra a macskaköves udvartereket.

Hulló nyárfavatta
Úszik rajtad a partra.

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

tested rejtekéből hunyorogva
lestem lopott szoknyáját a nyárnak