Vahot olyan képet sugall az olvasók felé, hogy Petőfi műveletlen, borissza cimbora, de mindenekfölött tetőtől talpig magyar ember, nem labanc, nem zsidó, mintha ma volna. Vahot elképzelésének volt a jó oldala. Az országos siker rendkívüli módon kiszélesíti Petőfi olvasói körét. Ugyanakkor az irodalmi életünkben addig ismeretlen píárfogások – így például Petőfi mértéktelen dicsőítése a lapban – kiváltották a rivális újságok ellenszenvét és féltékenységét. A hírlapi csatározásoknak pedig Vahot egyenesen örült. Mintha ma volna.

Mondom:
– Iszik.
– Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast.
Ő tudniillik nem akart csatlakozni a mozgalomhoz, tehát az illegális gyűjtési mozgalomban nem vett részt, de egy költőnek, aki iszik, pénzt szívesen ad. Tehát az a százas is mindig bekerült, Nagy László neve nélkül.

Ötvenháromban írja a Pöttyös Panni sorozatot, ami maga a legendák birodalmába tartozik. Az első részben Mária szerepeltet egy négyéves szovjet kislányt, amitől ejakulál a szocreálba csapódott kritika, kikiáltják az időszak leghitelesebb regényének. Egy gyerekkönyvet. Idiotizmus. A korszak nincs idiotizmus híján.

​​​​​​​A fiatal kortársak becsülik szellemességét, aforizmáit. Kedvelt, elegáns társasági ember, a nők kedvence. A nők különös vonzalommal viseltetnek azon dandyk irányulatába, akik más dendyk irányulatába viseltetnek különös vonzalommal. E paradoxon a tudomány mai – tapintatosnak nem nevezhető – állapotában is feloldhatatlan. És minthogy a tudomány nem ad kulcsot a nők kezébe, ott ülnek szegények az ágy szélén zavartan és megalázva, hogy akkor most mi van?

Babitsról többféleképpen beszélhetünk. Lehet mint a klasszikus költészet fejedelméről, lehet mint vaksi szerkesztőről (nem ismeri fel József Attila tehetségét, viszont ájul Tanner Ilonkáétól), lehet mint irodalmi diktátorról, és lehet tényszerűen, szárazon. Most ez következik.

Nem öröm szembesülni a Határ Győző-problematikával. Nem öröm, ha vele készült interjút olvasok, ha újra és újra eszembe juttatja, képtelen vagyok mit kezdeni száz körüli kötetre rúgó életművével. (Gyoma, 1914. november 13.)

Aki sokáig él, sok mindenre van ideje, nem késik le semmiről, mondja Shaw már öregen. Amikor idézik, az aforizma eleje többnyire a szerkesztői önkény áldozatává válik. Helyesen a következőképpen szól. "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

​​​​​​​Közös polcon Molnár Gáborral, Fekete Istvánnal. A korakamasz és későkamasz időszak írói, egy arasszal Cooper és May Károly után. A lélek alakul még, a lélek keresi a támaszpontokat, ahonnan elrugaszkodva irányt választ. Az olvasó gyerek (csak az ember olvas - Magvető) felnyúlt a heverőről a levevős polcra, és pontosan tudta, milyen jellegű olvasmányra van igénye éppen.

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!

​​​​​​​Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.

Komoly részt vállal az Udvar cselszövéseiből és a Fronde (főnemesi, főpapi lázadás) harcaiban. Befejeztével 1650), Racine (1639–1699), Jean de la Fontaine (1621–1695), Louis Saint-Simon (1675–1755), Moliére (1622–1673) és Pascal (1623–1662) pályatársa. Jó kis csatársor. kiszorul az államügyekből, életét átállítja filozófiára, irodalomra. Aforizmái vélhetőleg addig maradnak érvényesek, amíg két ember él a földön. Gonoszul röviden és metsző pontossággal beszél az ember örök tulajdonságairól. Descartes (1596-

​​​​​​​
A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: az Isten a szekéren, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.  

Fogalmam nincs, mekkora ázsióval bír ma Merle, lehet, ma is olvassák, a kiadók kiadják, csak nem látom. Egy dolog biztos, a Merle-regényeket az első mondattól az utolsóig végigolvasta, aztán el is tűnődött rajta az előző nemzedék. Vastag könyvek, igaz, de Merle rendelkezik valami varázslatos írói tulajdonsággal, amint az ember belép az első oldalon, lesodorja az utolsóig, mint a hegyi patak.   

"Megvallom, nem csekély tépelődés után szántam el magamat közzétételökre. Az a kétség, amit maga a szerző érzett, mikor töredékes dolgozatai egy részét fiókja rejtekéből elõször kiadta, elfogott engem is. Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Végre is legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyűjteményt adni, összefoglalni egy posthumus kiadásban mindazt, ami a hátrahagyott kéziratokból, az Összes Művek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti levelezéseibõl birtokomba jutott és egyáltalán közölhető.”

Vezéregyéniség volt. Olyanfokú egyéniség, hogy nemcsak alvezért nem tűrt a közelében, de kapitányt, hadnagyot, már-már közvitézt sem. Seregvezetésre, mozgalom irányítására nem ismertem nála természeténél fogva alkalmatlanabb embert. Kezében tartotta, újra és újra markába fogta az egész magyar avantgárdot, és újra s újra összeroppantotta. Igen, az ő érdeme, hogy egyáltalán beszélhetünk magyar avantgárdról.

​​​​​​​A hatalom kétféle álomvilágban élt negyvennyolctól. Ötvenhatig abban, hogy a nagy SZU-val kart karba fűzve legyűrjük a kutya imperialistákat. Hatvankettőtől abban, ha már nem akasztgatjuk a prolit párban az osztályidegennel, akkor a proli boldogan éljenez bennünket, lengeti a zászlót.

​​​​​​​Tehát amikor társaságban Füstről van szó, hallgatok, mint sült hal. Megfogalmazni se igen megy, mi irritál benne. Még talán a Feleségem történetével valamiképpen egy ideig, de a regény láthatóan mindenféle koncepciót, vázlat nélkül halad a maga útján, csak a második olvasatra derül ki, meg is bámulom rendesen. Többnyire azt hallottam, csak a zsenik és a hülyék olyan bátrak, hogy előzetes tervek, átgondolt konstrukció nélkül nagyregénybe ülnek. Captain Störr, a zsúfolt lelkületű hajóskapitány nem izgat annyira, mint Lizzy, de végtére Lizzy sem izgat annyira, csak lenyelem.

A legendás Rézkorral kezdem. Hátha nem értek valamit, önéletrajz, majd ő segít. hátha segít, ötven oldalig megy. Mondom most, és majd mondom még nyilván: az élő nyelv túllép minden klasszikuson, az aktuális irodalom fütyül az időpocsékoló-tájleíró klasszikusokra. Belőlük él ugyan, fölfalja őket, rájuk emészt, saját íveibe helyezi, akár a saját bélrendszerbe, de leneveti. Nem köll, nem vállalja az aktuális irodalom. Az aktuális irodalom tempójához szokott olvasó is alig. Olvasni ugyan lehet úgy, mint tegnap, írni soha. Így van ez jól.

Néhány hónapos amikor édesanyja tuberkulózisban meghal. Vasutasgyerek is. Az édesanyja felől árvagyerek, akinek az apja ráadásul masiniszta a chilei hegyek és völgyek közut, sokat van egyedül, jut ideje foglalkozni a lelkével. Az ilyen fiúból terem a költő, az ellenálló világforradalmár a föld minden táján, így Chilében sem meglepő, ha a recept szerint terem.

​​​​​​​Harmincévesen lép be az irodalomba. Tíz év hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal egy elmegyógyintézetben. A tíz évig dolgozik, mint az megszállottak. Egy verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötetnyi útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-életrajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társaság, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren.