"Rajongói máig sem értik, miért nem ellenfele maradt halálra sebezve a mezőn. Elmélet is született: d'Antés páncélmellényt hordott, ezért pattant le róla a golyó – még a ballisztikai próbát is elvégezték. Meghalni a szeretett nő becsületéért egy buzi keze által – milyen méltatlan vég! (Lermontovot legalább egy tiszttársa lőtte agyon évekkel később.)" – írja Baka István. Valóban méltatlan.

Marcel Reich-Ranicki így összegez: „Írók tucatjai bizonygatták, senki nem érdektelenebb számukra, mint a Varázshegy szerzője. De haragtól és talán irigységtől is remegő hangon mondták ezt.”
Ki olvassa ezeket? Ki vásárolja? A fordítás alól, a kőkorszaki nyelv alól kiszaladt az idő. Ha Mann még tananyag, gyerekkínzásnak minősül. Talán egy új magyar fordítás életet lehelne belé. Ha van bennük élet.  

Hihetetlenül sikeres. Versei népdalként terjednek az országban, mint Petőfié. Ismert költőként kanyarodik a színházra. Az élet persze nem csak munka és hősiesség. Mint közismert. Lorca reménytelen Dalí-szerelme legendás (amelyről később Dalí azt nyilatkozza, "...erotikus, egyben tragikus szerelem, s azért tragikus, mert nem talált részemről viszonzásra"). 

Érdekes volna az öreg Latinovits Zoltán. A nyolcvanegy éves homo sapiens többségében nem formabontó titán, rosszkedvű öregember inkább, aki harcait megharcolta, többnyire vereséggel zárta, mert mindig sarkában a frissek, a harapós újvadak. A szerelem is elköszönt, messze túl a zeniten, se az esték, se a reggelek nem nyújtják a régi izgalmakat (hát még az éjszakák), csak ez is fáj, az is fáj, amaz is sajog.

Ezért nem értem azt sem, hogy miért nincs szobra a negyedikén nyolcvanhárom éves (1978-ban elhunyt) Réz Ádámnak, aki azon fordítók egyike, akik sokat tetten annak érdekében, hogy ne haljunk meg hülyén.
Ha nem ugrana be azonnal, hogy ki ő, mi ő, mondom: műfordító. Akadnak irodalmárok, akik fordítók, akikről azt se tudjuk, léteznek, és más fordítók, akik nevét az első általuk szignált regénynél, kötetnél megjegyezzük.  

Ezen is túl: nem szabad Kafkát kézbe venni, ha a kedves olvasó éppen nyakig ül az iszapban, mert könnyen svábbogárként ébred. Amint elemi igény mutatkozik egy kis kafkai szorongásra, kizárólag Švejkkel párhuzamosan olvassuk. Hašek buggyant derűje kiegyenlíti Kafka gyötrelmeit, amikor a Monarchia utolsó évtizedeinek magába omló valóságát érzékeljük. 

Azt mondják, akik tudják, halála életére hasonlított. Elegánsan lebben végül, mint a pillangó. Egyik este hazamegy, kényelmesen elhelyezkedik – ahogy szokja volt – a karosszékében. Mire kinyújtja a lábát, halott. És azoknak, akik nálam alaposabban ismerik az életművet, jobban olvassák, nemzedéke legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója. Úgy legyen.

Karinthyn nyomot hagy az is, hogy Aczél elvtárs kedves szerzője, a három T-re (tilt, tűr, támogat) épülő rendszer kedvezményezettje. Ismert egy kíméletlen, az irodalmi belvilágot körbeszántó, meglehetősen otromba sutka, a következő: "Mi a különbség Shakespeare Hamlet-je és Karinthy Ferenc Budapesti tavasza között? Az előbbiben benne van az atyja szelleme." 

Sade frissen olvasott kötete, A szerelem stratégiája kevésbé vad, mint a felsoroltak. A szexkretén és a társadalombírálat egyszerre jelenik meg Boccaccio-szerű édes-bús történetvezetéssel. Egy kisregény arról, hogy az ezerhétszázas évek hatalmi apparátusa ostoba, öntelt, gátlástalan és pedofil (gondoljunk Berijára, Sztálin KGB-főnökére), és hogy tizenháromszor fizeti vissza (Fazekas: Ludas Matyi) a megalázott polgár. Plusz négy novella a bónusz. Szolidak. A szexről, a vágyról, illetőleg arról, mi történik a férfi agyával, amikor az levándorol hasa alá. Zsongító, mégis feszes kistörténetek, amelyek bizonyítékul szolgálnak, a világ változik, az ember maradt, ami a fáról lemászva volt: az állat- és az ösztönvilág rabja.

Mit ír? Ez az. Mit ír? Mennyire ingerszegény egy a maga sötétségébe csukott világ, ahová a hang se szűrődik be? És ha annyira, amennyire elképzelhető, hogyan differenciál? Honnan tudja meg, mi fontos, mi lényegtelen? De ez talán még megy is. De honnan az erő? Az íráshoz erő kell, adrenalin, cél, ami nem mosódik el a messzi ködökben sohasem. Mivel látja mindezt?

A védelmi falanx legalább olyan erőteljes, mint a támadó: "... amelyek nélkül egy hatalmas hang, egy erős szín hiányoznék a világirodalomból. A költő az ember nélkül, ez a költő - nagy és páratlan költő - enélkül az ember föl nem óriásodhatott volna. A törpéknek, akár a jeles törpéknek is, az óriással szemben nem szabad pöffeszkedő jogot érezniük a mindig fölényt jelentő megbocsátásra." – amiben egyet kell értenünk. 

Buharin Paszternakot nevezte a legnagyobb szovjet költőnek, amitől a legnagyobb szovjet költőnek nevezett Paszternak megrémült (ha nem akarnék ennyire finom és irodalmi lenni, a következő képet használnám: Borisz egyenesen összeszarta magát). Volt rá oka.

​​​​​​​Palotai Boris – aki egyébiránt a fantasztikus filmrendező Bacsó Péter (Tanú) édesanyja – írástechnikailag, tartalmilag a múlt. Vége. Ha más korban születik, talán van jövője. Hiszen miért is ne. De úgy tűnik, ha a pillanat gazdasági és sikerigényét ki is elégíti a politikai előny, a jövő tekintetében levetkőzhetetlen teher. Palotai Boris feltámadási esélye körülbelül annyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár.

Ha valaki megkérdezne, ugyan ki írja meg a rendszerváltás utáni magyar Nyomorultakat, nem volna tippem. De gondolkodom. A dolog nem testidegen, hiszen a francia Plon Kiadó megíratta és megjelentett a kétszázadik születésnapra a Nyomorultak folytatását egy általam nem ismert François Cérésa nevű francia íróval. De az se magyar Nyomorultak, ahogy az eredeti sem az volt. Nálunk nincs ok, indíték. Itt „minden szép és minden jó, mindennel meg vagyok elégedve” – mondá Ferenc József. De a legvalóságosabb valóságot talán mégis Voltaire mester mondatja ki Pangloss mesterrel a nagy Leibniz mester nyomán: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.

​​​​​​​Bal mellkasom jó egyharmaddal nagyobb, ha ugyan nem másfélszerese a jobboldalinak. E ritka rendellenesség következtében széles felületet kínálok az érdemrendek számára, s talán ennek köszönhetem, hogy feljebbvalóim néhány találkozás után, többnyire mondvacsinált érdemek alapján, kitüntetésemre szánják el magukat.

​​​​​​​És még valami. "A nők többsége túlságosan hamar kiesik. A női kánon üres helyekkel van tele. Nehéz volna bárkibe is kapaszkodni, bárhol helyet foglalni. Vagyis: ott, ahol csak üres székek vannak, túl könnyű leülni. Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon." – írja Kiss Noémi a Magyar Narancsban Galgóczi kapcsán 2007 augusztusában. Ebben egyet kell értenünk.

Végül lemerül, mint a laposelem, élete utolsó tíz évéből nem marad fenn értékelhető próza. Az is igaz, hogy ekkor már Cooper bandagazda irányításával, vezetésével világirodalmi szinten ír egy kisebb amerikai írócsapat. Amerikában Európa prózája a versenytárs, ennek megfelelően dolgoznak a pályatársak: Irving Washington, Melville, közben ott dönget költészetben és prózában a minden kortársnál jelentékenyebb Edgar Allan Poe is. Nem csoda, ha nincs kedve írni. Aztán belép Ambrose Bierce a halálnovellákkal, de ezt Hawthorne már nem tudja.

Mert megnyugtat Dsida hittel és boldogsággal, csendes szomorúsággal teli, szeretetet sugárzó lírája, mégis aggaszt, hogy házassága egy év alatt sírba vitte (minthogy az ember, a férfiember szíve mindig beteg kicsit, hogyan vállalhatna új házasságot a konkrét eset ismeretében?).

Árulja el nekem valaki, ilyen életút mellett, ennyi visszakereshető dolgozat után miképpen lehetséges, hogy száz emberből egy sem ismeri a nevét, ezerből egynek rémlik valami, tízezerből egy azt is tudja, valami "kommunista" íróféle volt, ötvenezerből egy ismeri a nevét, olvasott tőle, százezerből egy azt is tudja, honnan érkezett, merre távozott. Súgja meg valaki, ilyen kondíciók mellett szabad irodalomba ölni az életet? Nem túl nagy a kockázat?

Sztálin többször kijelenti, Bulgakov a legjelentősebb drámaíró. Ismert olyan Bulgakov-darab, amelyet tizenötször megnéz a Művész Színházban. Az állítólag jól látható és hallható tetszésnyilvánítása az egész városban visszhangzik.