​​​​​​​A mai gyerek pofát vág. A mai gyerek nem kérdez. Unja. Rá van írva a képére, mi a szar ez már megint, mit akarnak lenyomni a torkán, egyáltalán mi köze hozzá? Őt ez nem érdekli, haladjunk. Na hát, ezek az ifjak, leesett állal hallgatták Hegedüs Gézát, aki mosolygott, akiből gomolygott a füst, talán egy percet bírt ki füstje nélkül.

1952. május 13-án született a konszolidáción túli nyolcvanas évek számomra legfontosabb irodalmi jelensége, költője-írója-egója: Szervác József. "Nem találunk vonzó dallamocskákat, illedelmes, szerkesztőcsábító billegést („ezt is tudom, azt is tudom, mindent tudok”), odabújó citerafutamokat, alkuszöveget, madrigáltempójú öntetszelgést, kérést, hajlongást. Szigorú, kemény, öngyilkos férfilíra."

Huszonegy embert csak úgy.
Megásatni a gödröt, belelőni őket.
A késedelmek miatt beszart, félanalfabéta keretparancsnok utasítására, tetszenek érteni ezt? Az ember leengedi a kezét, nem akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy bármikor bárkivel megtörténhet, ha időben nem zárjuk bolondokházába eszement politikusainkat.

A nyolcvanas évekre egyébként is a sorok közti olvasat, a dekódolás mesterei vagyunk mi, magyar nyelvű olvasók. Ott is ellenálló üzeneteket láttunk, ahol nincs semmi. Nagy Gáspár viszont keményen, egyértelműen.

1513 karácsonyán fejezte be a nevéhez legszorosabban kötődő művét, A fejedelmet. Egyéb dolgozatai: Firenze története, Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvérõl, A háború mûvészete. A fejedelem 1532-ben jelent meg Rómában. Szinte azonnal felfigyelnek rá, ezt bizonyítja a tény, hogy a pápa már 1559-ben indexre tette. A kötet nem egy konkrét monarcha feladatait jelölte ki, hanem a modern uralkodó hatalomgyakorlásának általános elveit határozta meg, amelyek napjainkban is aktuálisak. 

E. Dervarics Kálmán „Gróf Zrínyi Miklós a költő halála” című művében állítólag „minden kételyt kizáró adatok” nyomán bizonyította, hogy Zrínyit este 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon. Akár így, akár úgy, az udvar számára szerencsés ügy az ellenséggé vált főúr halála.

​​​​​​​1900-tól ír, született írónak írásból legkönnyebb megélni, még ha legnehezebb is. Mindent ír, elbeszélést, novellát, tárcát, humoreszkeket, útleírásokat a maga szarkasztikus, szatirikus módján, mindent, ami könnyen, gyorsan megírható, gyors koronát terem. Prága tele lapokkal, a szerkesztők fogadják az alkoholista, vagy ekkor még csak félalkoholista (apja alkoholista tanár) Hašek írásait, politikai pamfletjeit, ő pedig lohol következő kocsmája felé.

A Németh-drámák ’komolyak’ – tragikusak, fenségesek, emelkedett gondolatokat járnak körül, korunk uralkodó látás- és beszédmódja az irónia, minden közbeszéd és közszereplés iróniával van átitatva (és röhögéssel körülvéve), és talán csak a szentmisék maradtak mentesek az iróniától. De azért azt gondolom, Németh több darabját is lehetne játszani kor-szerű dramaturgiával, rengeteg élő gondolat van bennük – kétségtelen, erőteljes, teremtő színházi rendező kellene hozzá.

​​​​​​​Hülye kor, annyi bizonyos. Bonyolult. Nem könnyű ismerni. A történészek is csak mostanában kerülgetik közelebbről, mit tehet egy mezei érdeklődő, aki pletykák és szájhagyomány útján értesül az hatalomhoz-hatalmakhoz fűződő kapcsolatáról, viszonyáról, vacsorákról? Illyéssel nem tudnak mit kezdeni az is bizonyos. Nem könnyű.

Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.

Azok közé a sokak közé tartozom, akik futólag ismerték rövid, zajos életében. Életveszélyesen lendületes fickó. Én legalábbis életveszélyesnek érzékeltem minden pillanatban. Szó sincs még a "Ruszkik haza"-ról, ő már nyomja. Szó sincs arról, hogy Kádár monnyon le, de ő nyomja.

A forradalomban való érintőleges részvétele miatt 1957-től szilencium, azaz publikációs tilalom. De az olló az irodalomban is nyílik (hol meg zárul), a szocreál regényeknek bealkonyul (az avatott szocialista-realista írók, akik nem tudtak mást, csak szocreált és úgy maradtak, őszinte bánatára). A politikai-irodalmi drill után lassan előbújik a ma ismert fintorgó, ironizáló Örkény.

Megnyugtat, hogy nemcsak a tanító, a tanítvány sem szabályos. Átlát mesterén, nyilván csak azt veszi át tőle, amit használni tud. Általában az a benyomásom, hogy buddhizmusában keveredik a metafizikai kifinomultság és a köznapi célszerűség. Meg is mondom ezt neki. A „cél” szó hallatára felkapja a fejét. A cél, miféle cél? És ha nincs cél? Vagyok a világban, miért kell még egy cél is?

És az sem, ha egy költőt megpofoznak. Juhász Gyulát gyors egymásutánban kétszer verik meg szeretett városában. Először egy Balogh Lajos nevű százados pofozza meg, rugdossa le a városháza lépcsőjén 1919. májusában, amikor egy tanárgyűlésen közbeszólásával védelmébe vesz valakit, akit nem kellene. Másodszor a Tisza-parton sétáló szakállas, feketébe öltözött papos költőt fajvédő diákok zsidónak nézik és megtámadják. 

"Az életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt valaki, de nem igaz. Ott soha nem volt senki."

A világ gyerekeinek a feje tele Andersen mesékkel legalább másfélszáz éve. Andersent olvasott Sztálin, Hitler, Rákosi, Kádár (Ceauşescu nemigen, úgy tudom, ő hadilábon állt a betűkkel, de neki talán felolvastak Andersent), mégis az történt az elmúlt században, ami. Vér, halál, mocsok ideológiák mentén, sötétlő ezredvéggel, sehol A rút kiskacsa optimista végkicsengése. Érthetetlen. A világ nem tanul. Semmiből.  

Casanova fiatalon egy doktor Gozzi nevű paptól tanulja a korabeli tudományokat, a doktor húgától, Bettinától azt, ami később híressé teszi: az ágyművészetet, a szex tudományát.
Velence után Padua következik, ahol egy élv alatt megszerzi jogi doktorátust, aztán római kirándulás egy királyi bíbornok titkáraként, Rómából kivágják, mert felszarvazza egy (vagy több) főnökét. Újra Velence, ahol katonának ál, a következő állomás Korfu és Konstantinápoly. Újra Velence és szegénység. 

De az igazság mögött egy másik is ott áll, nemigen voltam kíváncsi a naturalizmus atyjára, sem az értő szemű műítészre, aki felfedezi és csoportba tereli a francia impresszionistákat, nem voltam kíváncsi a "J'accuse!" (Vádolok) néven elhíresült mozgalomra, a Dreyfus-perre sem, a koraberli francia társadalomra sem, leginkább Nana érdekelt, hogyan csinálja, miképpen, hányszor, hogyan működik a nő, amikor működik. 

Viszont A lepkegyűjtő  mindkét alakja elevenen él ma is. Határozottan él a lepkegyűjtemény eleven pillangója, és az árva fickó, akinek minden összejött életében, hogy patológiai eset legyen. Szülei meghalnak, félhülye nagynénje neveli egészen hülye unokaöccse társaságában. Ennyihez nem sok kell, hogy kiforduljon a világ, újra-, illetve átrendeződjön speciális értékek mentén.

Bevallom, nem vallom, igazság, hogy nem ezt, és nem így akartam Kosztolányit, hanem inkább a Kosztolányi Dezső és a pályatársak viszonyáról – a valóságnak, ill. a valóságoknak megfelelően. De mégsincs efelől és afelől. Emlékezzünk Kosztolányira úgy, ahogy ötvenévesen újjászületett rövid időre, főnix a hamuból, a reménytelenségből.  Egy nő – új nő – segítségével. Már ahogy ez lenni szokott emberrel, kicsit íróval, nagyon íróval a közönséges mindennapokon.