A Japán kávéházban – a mai Írók Boltja – írja darabjait, regényeit. Ha a kávéházban fizetnie kell, a legenda szerint Rejtő letép néhány bekezdést készülő regényéből, ezzel a pincér átbaktat a kiadóba, ahol kifizetik a cechet. Így a legenda, ami szerény véleményem szerint súlyos marhaság. A Nova kiadó (bűnügyi és légiós regények kiadására szakosodott), minden bizonnyal jól kaszált Rejtőn, de ekkora úr íróban soha nem létezhetett magyar földön.

Néhány éve, amikor a búbánati Kőház lakója, az ezeréves apáca meghalt, a Kőház új tulajdonosa egyszerűen kivágta az örökölt könyvhagyatékot papírzsákokban, egyéb izgalmas könyvek közt néhány pompás Hetzel kiadású magyar Verne, én pedig ügyesen ott jártam. És úgy éreztem, mint aki aranyat talált. Valóban úgy.

Lehet, lehet persze, eljő majdan az idő, amikor egyik remekműből a másikba vándorolok végtelen tudás- és filozófiaszomjamban, pénzproblem', időproblem, kényszerproblem megszűnik, nem lesz akadály az előtt, hogy a mainál közelebb keveredjek az EMBERISÉG általános válságához, általános és szapora Mefisztóihoz. De éppen elnyomnak a különbejáratú és pitiáner saját Mefisztók.

Ráadásul, minthogy a Bibliában helyesírási és egyéb kisebb javításokat végez, azzal vádolják, hogy annak a szövegét meghamisította. Kora teológusai rossz néven veszik, hogy – a korrektori feladatokat is ellátva – kéziratukba belejavít. Egymás között csak „hitvány vasművesnek”, közönséges nyomdászembernek nevezik, de a jómód miatti irigység is generálja az intrikák sorozatát, amely miatt Misztótfalusi védekezésre kényszerül. Védekezése többet árt, mint használ: kigúnyolják, házát adóval terhelik, életét katonai beszállásolásokkal keserítik, a társaságokból kiközösítik.

Nyelveket tanul, feladja az elvárt családi tradíciót, nem megy papnak. Schillerre hallgat, aki sikeres költői pályát jósol neki. Házitanító lesz, hogy ne kelljen anyja mindennapos szemrehányásait hallgatnia. Itt zuhan a szerkezetileg agyába betonozott valláserkölcs csapdájába. Összeszerelmesedik egy négygyermekes anyukával, tanítványai anyjával, a bankárnéval. Négy hosszú, kemény éven át tombol a lopott szerelem. Lebuknak, Hölderlin lapátra kerül. A hiány, a veszteség halálra gyötri.

Azután Balázs József megbetegszik. Kilencvenhétben hal meg, ekkor már senki nem tudja róla, mi van, hol van, hol tart. Ennyi az egész. A három könyv. És a melléklet-kötetek. Ha tíz évvel korábban indít, jobban jár. Talán. Hatvanöt jó évszám a magyar irodalomban. Akkor tizenöt év jut, hogy maradandót írjon. A hetvenöt nagy késés, mert ’78-ban lavinaként érkezik Esterházy prózája, elsodor mindent.

Mi pedig a dohányfüstös, mosdatlanságtól bűzlő, napraforgó- és tökmagropogástól hangos, olajospadlós, padlóraköpős falusi mozikban meredten bámultuk a hőst, aki szolgáltatja az igazságokat. 1955, '56, '57, '58 volt. Az igazságok nagy hiánya éppen az őszi, téli falusi mozikban.

Olvastuk a Nagy Amerikai Családregényt, a századvég egyetlen világhírre vergődött családregényét. Hogyne olvastuk volna a hetvenes években Harry Angstrom, Pennsylvania államban élő kosaras monológját. Az ő hihetetlen kalandjait a hihetetlen Amerikában, annak is hihetetlenebb kisvárosában. Kultuszíró volt, a kultkörök akarva, nem akarva olvasták, egymásnak kölcsönözték.

Ady a Nyugat 1912. március 16-i számában közölt Elbocsátó szép üzenet-e a legendás szerelem vége, a nyaktiló, ám Léda 1913. május 5-én keltezett levelében tesz még egy drámai kísérletet. Mert – gondolom én, és gondolta talán Léda is – lehetetlen, hogy így, ilyen rossz szájízzel zárjanak le tíz viharos évet.

Mert a szélsőjobb befogadja a megtért kommunistát: 1939–1940 között a radikális, szélsőjobbos Turul Bajtársi Szövetség hetilapja, a Nemzetőr munkatársa, főszerkesztője.

Egy regény azáltal válik fontossá, hogy eltalálja az olvasó ember (csak az ember olvas, mondja a Magvető) valamely lényeges testrészét.
Nő, férfi, kétségbeesés, kilátástalanság, erotika, depresszió, szabadságvágy, kalandvágy, szökési kísérletek, szabadság, és a szabadság hiánya, azaz: fogság (Nő foglya vagyunk? ), és a homok, a folyamatosan áradó homok, azaz a feladat (Feladat foglya vagyunk?), melankólia, tervek.

Szinte minden regénye csapda, ötlet, hogy igen. Így kell. A rövidebbek, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, vagy a Szerelem a kolera idején, ami nagyszülei szerelméről szól (de valóban, mekkora szentségtörő ötlet eljátszani nagyszüleink titkos szerelmi életével), még inkább.
Fidel Castro nagy barátja. Érdekes lesz elolvasni, ha Fidelt is regényesíti.

Nyilván nem csak én olvastam, írtam róla kötelező olvasónaplót, hanem a nagy vezérlő szellemek is, az új elit, akik kiötölték, hogyan bocsássák áruba nagyapáink, dédapáink életét. Minden, ami apáinkat, nagyapáinkat mozgatta, éltette, szart sem érő kárpótlási jegy formájában jutott vissza az örökösök kezébe.

Én – véletlenül – az óriási, Zichy által illusztrált Arany-balladák albumból ismertem meg a munkássága töredékét. Közben fütyültem a képviselt szemléletre. Azután későkamaszként, amikor átveszi a hatalmat minden egyéb fölött az ismeretlen technikájú fajfenntartás kérdése, megrendítő, örökre maradó élmény: gyönyörű szex-sorozata. A képek nem a forradalmi hitet exportáló Zichy, akinek a fent felsorolt tulajdonságok biztosítottak rendkívüli és maradandó hatást.
Ez csak szép. Az élet képes ilyen szép lenni minden erkölcsnemesítő tanszéki bömbölés nélkül.

Születik, tanul, csodagyerek, Szalonta, azután Debrecen. Ezután, mint Jókai és Petőfi, színészet, majd vándorszínészet. A kor lázadóinak alapiskolája, az elszakadás, függetlenedés egyetlen lehetősége. Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi előtt megismerjük a történetet: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát. Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog (1834-35).

Nagy dolog a szerelem. Mérhetetlen az új pina édes hatalma, és még édesebb, ha uralja az embert (ez nincs a szövegben, a város bigott, vallásos város, négybetűs szavak mellőzendők). Nincs akadály a illatozó szerelem előtt. És mégis. Mégis van. A hosszú napból annyi marad, hogy a Logodi utcai ház belső erkélyről látható udvar úgy néz ki nyolcvanvalahányban, ahogy ötvenhat október-novemberében maradt: golyónyomok a falban.

"Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben- mint az Amazonok, megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak- és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz amira szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg."

Szegény apám mondta mindig: nincs bocsánat. Van, amire van bocsánat, de nincs bocsánat. Én azt mondom, nem igazán apám ellenében, hogy ismerni kellene a körülményeket, a közvetlen viszonyokat. Élni benne. Anélkül aligha megy. Viszont apám ismerte. Élt benne. Megszívta a bömbölést.

"Vesződöm, mint Te, széllel, essővel, hideggel, meleggel; hol a' levegőben fellengek, hol a' porban izzadok és igazi helyemet sem itt sem ott nem találom. A' sok eső mast Néked okozott károkat, taval pedig nékem csaknem minden gabonámat el rothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat meg ölte. De csak ilyen a' világ! Siessünk, Barátom a' Képzelődések országába! Nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor meg találjuk mind azt a' mi valaha lelkeinket feszíté ott a' Dargó' lombjai fedeznek, ott Te az enyim vagy".

Gore Vidal mondja a Memoirs-ról írott kegyetlen kritikájában, hogy Williams a hatvanas éveket gyógyszeres-alkoholos álomban húzta le. Délelőttönként néhány órát képes működni. Az ekkoriban írott dolgozatok egyre kevesebb érdeklődést keltenek, nyilván lefut a homo-dráma sikerszériája, újabbak következnek.