​​​​​​​Harmincévesen lép be az irodalomba. Tíz év hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal egy elmegyógyintézetben. A tíz évig dolgozik, mint az megszállottak. Egy verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötetnyi útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-életrajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társaság, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren.

Az ember már nem kapkodja a fejét, szeme nem tikkel, hangja nem csuklik. Belefásult. Elég. Már minden elég. A komenista kom-jánál végigszánt gerincén a jól ismert gyomorfordító kíváncsiság, ugyan most kit nyírnak ki másodszor, harmadszor, ötödször? Már azt se kérdezi meg, mikor lesz ennek vége? Hogyan lesz vége ennek a mocsoknak?

De hol vagyok én itt képben? Bátorságomra jellemző, hogy Remarque együttérző háborús regényeiből gyűjtöttem erőt, hogy megoldjam valamiképpen, ne kelljen bevonulnom. Hogy eléggé féljek. Nem akartam Czinege elvtárs katonája lenni. Széljegyzet fiataloknak: bizony, be kellett vonulnunk a demokratikus magyar néphadseregbe, hogy megvédelmezzük kis hazánk szocialista vívmányait. Érkezett a kis világosbarna kartonboríték, behívó benne, nem SAS-behívó ugyan, de az mindegy.

A Kormányeltörésbenről nem tudok úgy írni, hogy – a fenomenológia szellemében – csakis magát a dolgot nézzem. Világköltemény nem tűr redukciót, még a fenomenológiait sem. Az az életvilág sem, amiben létrejött, s ami keletkezése óta úgy alakult, itt és ott, ahogy alakult. A Kormányeltörésbent legföljebb újraolvasni tudom, abban a folyamatban, amelyben egyre jobban beleírja magát életvilágomba, átírja életünket, miközben maga ez az élet is egyre képtelenebbül áthúzza az olvasó, az itt-élő interpretációs tudását, készségeit, olyan "írást" teremtve, mely bizonnyal minden, teremtésről-rajzolatról-formáról alkotott elképzelésünket keresztülhúzza és meghazudtolja.

 
Természetesen nem csak költőké. A ’költő’ legyen, mert az, metafora: az alkotóé.
Ebben a folyamatosan bővülő rovatban – valójában archívumban – olyan szövegeket teszek közzé, melyek befogadói tudatunkban, kulturális emlékezetünkben háttérbe szorultak, legalábbis az én tapasztalataim szerint. Nem csupán úgymond elfeledett alkotókat emelek ki a homályból, hanem gyakorta egyes opusokat is; egy-egy életművön belül is elbillenhetnek az arányok.
 

Él ma Magyarországon egy korosztály, amelyik álmából ugrasztva is felsorolja az Útonban kavargó unatkozó szereplők nevét. Kíváncsi volnék, gyerekeink, minthogy az egymást követő nemzedékek más-más kultuszkönyvet választanak, megértenék-e, miért volt fontos számunkra. Értelmezhető-e a megváltozott társadalmi közegben a hajdani tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Hogy a mai sikerorientált, gondosan tervezett, épített karrierek korában felfogható-e, pedig csak harminc év telt el, hogy életképes volt egy olyan jelszó is: „egyetek meg legyek”.

Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki, nem rongál a megtervezett – vagy tervezetlenül szép – összképen. Nem. Mrs. London nem árulja el/ki Mr. Londont.

A tömeg ízlése olyan, amilyen, de ahogyan gerjesztik, manipulálják, így visszaélnek vele, ráadásul a szent költészetre hivatkozva. Úriember ilyet nem tesz. Vagy túlzok, és abba, ahogy pártok pozicionálják magukat, belefér ez a fajta, szó szerint ízléstelen marketing? Jó. Viszont Csokonai és Krúdy közé szoborni egy politikai brandet, azt ne, ha kérhetném.

​​​​​​​Török Sophie (Tanner Ilona) 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák.

Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.

Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni.

Az események – a levelek tanúsága szerint – a hagyományos technológia szerint zajlottak. Barátkozás, ismerkedés, trükközés, epedés és végül szex. Aztán a nő férjhez megy – máshoz. És bekerül, illetve megszemélyesíti az Aranykoporsó szépséges és légies nőalakját. Móra kétszeresen szenvedi meg ezt az időszakot, emiatt is lehet szeretni. A nő, aki a megváltozott paraméterek miatt nem maradhat, és a betegsége, amit az orvosok félrekezelnek.

Kafka playboy volt, egy bordély mellett elhaladni számára olyan érzésnek számított, mint amikor „a szerelmes férfi szerelme háza mellett halad el”. Szüksége volt a „piszkos szexre” társadalmilag alatta álló személyekkel, amit az a szado-mazochista képgyűjteménye is bizonyít, amelyet Hawes megtalált a British Libraryben, és csatolt is könyvéhez.

Élete háromszor izgalmasabb irodalmi műveinél, háromszázszor több nőt dug meg, mint amit megír. (Lehet, mégsem annyira jó író? Csak a kurzusvitézek közt ennyire kiemelkedő?) Negyven fölött versenyszerűen hordja ágyába a híres színésznőket. Nősülése előtt közli menyasszonyával, hűséget ne várjon. Megegyeznek. Jó házasságban él. Az asszony rendszerint azt is tudja, mikor kivel-kikkel osztozik a mester libidóján. A szeretők rakéta sebességgel cserélődnek, a feleség – Martha Gellhorn – marad. Egyik-másik nőt meg is beszélik. Kár, hogy nem jött össze egy szerető-beszélgetőkönyv,a siker garantált.

El kell mondjam, hogyan kezdődött ez a szerelem, hogyan hálózott be a Szerelem, miként terítette rám hálóját és milyen is volt az; magad is rájössz, hogy ezt a virágok közé terített aranyhálót maga Vénusz szőtte, s oly puha és finom, hogy még egy érzéketlen szívet is meglágyítana, az enyémet pedig mindenképpen. Egy ideje már belegabalyodtam, lágy szálai megszilárdultak.

A portréról messze világít, mennyire érthettek ezek a dejtári Alvég, vagy a Béke utca nyelvén. A felvilágosítómunka eredményét azóta élvezzük, mint ahogy Lunacsarszkij elvtárs hagyatékát is.

Nem megy, lapozgatok. Sok a betű. A mondat. Hatalmas bekezdések. Azt hittem, a Lányi Viktor fordításokkal van bajom. De nem.

Morvayval ébredtem. A több éve halott Morvay László egyik mondatával "Isten szereti a szépet". Az álmoskönyvek szerint nem szerencsés halottal ébredni, de halott jó mondatával szerencsés. Az álmoskönyvek sem igazítanak el bennünket. Nem tragédia. Azonnal megtalálom a mágnes alá tűzve a figyelmeztető cédulát. Figyelmeztetés ide, tervek oda, ha valami nem kajabál, elfelejtődik, öregszem is, ellentétben Morvayval, bolondokháza is, ellentétben Morvayval. Most némi bűntudattal vegyes szomorúsággal fölkeltem régi interjúnkat két kézzelfogható okból. Egyrészt, hogy figyelmeztessen minden élőt, nincs idő. Másrészt, hogy minden reggel tudomásul vegyük, lehetőleg súlyosan, hogy amit ma nem végeztünk el, nem raktunk rendbe, nem fésültük át, lehet, holnap már nem lesz módunk.

Öregember volna. Ma már megfontoltan választaná meg, és pontosan tudná, hova lép, mibe lép (be). Hogy mibe lépne, honnan ki, és azt milyen szorgalommal tenné, biztosan nem tudható, de megfontolt volna, óvatos, messze túl a mozgalmon, a mozgalmakon, a lobogó hiteken, a dühödt kirohanásokon, az ideológiai csatározásokon. Talán.

Érdekes, minimum érdekes, hogy már az ötvenes évek elején megjelenik magyarul. A rabszolgatartó többnyire idiótának tekinti rabszolgáit. Gyengeelméjűnek, aki még az analógiákat sem ismeri fel. Mint ahogyan ma sem döbbennek rá, akiknek lassan rá kellene döbbeniük, akik ezt a szolgálatot vállalták magukra, hogy minden ígéret és fogadkozás ellenére komplett Éjjeli menedékhelyet teremtettek az országból. Bármerre néz az óvatlan bámészkodó, mindenütt Kosztiljov mocskos, festetlen, lerohadó menhelyét, berendezését, figuráit látja.