Most a választások előtt a pártígéretektől eltelve felmerül az emberben, hogy mennyire hitték el a szavazók a politikusok ígérgetéseit. Hogy hitelük van-e a politikusoknak?
Az majd hamarosan elválik.
De hitelük van-e a róluk író újságíróknak? Hiszen nem mindegy, hogy hogyan tálalják a dolgokat, hogyan írnak személyekről, eseményekről. Tárgyilagosan-e, vagy részrehajlóan, esetleg hangulatkeltően vagy provokatívan. Nekik hisznek-e az olvasók?

Amikor mindhárom unokám nálam aludt, a mese nem maradt el. Volt, amikor olvastam a Marika-sorozatból, de szerették nagyon hallgatni azokat a történeteket, amelyek rólam szóltak. Egy régi emlékemet idéztem fel. Egyetemista koromhoz fűződik.
Mindhárom nebuló fürdés után az ágyba ugrott, és csillogó szemekkel várták a „mesét”. Az egyiknek ragyogó kék szeme az arcával mosolygott felém. A másik kettő barna szeme sugárzása vetekedett Nikiével. Rám szegezett tekintettel várták.

Ilka néni, valamint Böske néne testvérek voltak, és egy bájos Tisza parti kis faluban éltek, terebélyes famíliájuk utolsó sarjaiként. Olyan fajták voltak ők, akikről általában azt mondják, hogy” nem rossz emberek, csak nagytermészetűek”. Reggeltől estig égett kezük alatt a munka, fáradhatatlanul dolgoztak és perlekedtek, soha nem lankadtak el sem ebben, sem abban. Erre a mindennapi élet – tőszomszédi viszonyuk miatt – tálcán kínálta nekik a lehetőséget.

– Megállj! – kiált fel a szürke ballonkabátot viselő férfi, miközben megpördül a tengelye körül. A piruett szabatos kivitelezéséből tagadhatatlanul visszaköszön idősebb Grabarics revütáncos múltja. Cirkuszi revü. Rózsaszín tüllszoknyába öltöztetett barna medvékkel, ám ez mit sem vont le annak művészi értékéből. – Mire készül? – szegezi a kérdést, valamint remegő jobbkezében táncoló sétapálcáját a marcona alaknak.

Ha az ember kórházba kerül – pláne fogyókúra miatt – minden falatot, minden morzsát megbecsül, és igyekszik felcsipegetni. De ha kórházban van, az ideje is jóval több a beszélgetésre – így aztán történet-morzsákat is csipegethet, ahogy tettem én is az elmúlt napokban. És ha már felcsípte azt a morzsát, hát megpróbálja tovább is adni, mielőtt az egészet elfelejtené. Épp ezért nézzétek el nekem, hogy ezek az apró, meghökkentő történetek nem függenek össze, de külön-külön is meglehetősen tanulságosak.

Mondd, mire gondolsz:

Amikor remeg az ajkad,

s gondok viharoznak rajtad?

Arcod simogatón törlöm,

 te, boldogan megköszönöd.

Fejed a keblemre hajtod,

hogy ott, lassan megnyugodjon.

Mondd, mit érzel:

Mondhatom, hogy mostanában már nyugodt vagyok. Általában, ha nem idegesít, vagy bosszant valami, nyugodtság uralkodik rajtam, mert minek idegeskedjen az ember feleslegesen?

– Volt, amikor mások szórakozottsága zavarta a nyugodtságomat. Úgy látszik, ez most is bebizonyosodott – meséli Ágoston bácsi egyik ismerőse, János bá'.

Berci bácsi egyik reggel arra ébredt, hogy nagyon fáj a foga. Megijedt, mert már a 70 évet megélte, de még egyszer sem fájt a foga. Arra mindig vigyázott, hogy erősen rágjon, az édességet szerencséjére még gyermekkorában sem szerette. Mi tévő legyen? Hova menjen, a falujukban nem volt orvosi rendelő, nemhogy fogorvos! Csak a szomszéd faluban. Nincs mese, ennek fele sem tréfa, annyira fájt a foga, le-fel járkált a lakásban. A felesége nem tudta elképzelni mi baja lehet a férjének? Vajon milyen gond emésztheti szegény fejét?

Legszebb gyermekkori éveimet falun töltöttem testvéreimmel és szüleimmel. Családi házban laktunk, nagy udvar és gyümölcsöskert tartozott hozzá. Külön baromfi udvar, istálló és a sertéseknek külön elkerített rész. Az istállóban gyönyörű, fekete szőrű „Rigó” nevű ló, kettő tehén, kisborjú. Testvéreimmel sokszor szekér elé fogtuk a Rigót, és hárman mentünk a négyes határba a lekaszált lucernáért és boldogan vittük haza, természetesen  szülői engedéllyel, mivel az idősebb testvérem már elmúlt 11 éves.

Nagykovácsi Szabó István, akit nemzedéktársai csak Pistaként emlegettek, valamelyik paradigmaváltáskor esett ki az irodalomtörténet-írás könyörtelen gépezetéből. Az egykor népszerű, városszerte elismert tudós méltósággal fogadta keserű sorsát, bár nagyon hiányoztak neki a helyi könyvtárban tartott kötetbemutatók, ahol olyan jólestek az öregecske, de azért még mindig csinos könyvtáros asszony bevezető szavai, a hamvas, fiatal magyartanárnő kíváncsi tekintete, s legjobb barátjának, Jankónak egyre gyengülő, de szívből jövő kézszorításai.

A leányzó a cékla színű haját igazgatva lép be a vendéglátóegység ajtaján. Nem kell sokáig nézelődnie, a bejárattól nem messze foglal helyet az a fiatalember, akivel találkozni óhajt. Ám a fiú egyáltalán nem figyel rá, a szuper telefonjával szórakozik. Olykor jókat derül, és kortyol egyet az üdítőjéből. A lány vele szemben ül le, aztán előhalássza a telóját. – Mit kérsz? – érdeklődik kis idő múlva a srác. – Mindegy – feleli a kisasszony, majd ő is netezni kezd. Néha megemlítik, hogy kivel cseverésznek éppen, de utána rögtön visszatérnek a magányba.

Megtörtént eset, amit elmesélek, ilyesmi dolog néha előfordul, ebben a kavargó, kacifántos világban.
Élt egy kisvárosban egy kortalannak tűnő, idős asszony.
Mélyen vallásos volt, egész nap hányta magára a keresztet, reggel vele nyitották, este vele zárták a templomot.
Őszintén hitt a pokolban és a mennyországban, mely utóbbiba maga is szeretett volna jutni, amikor majd eljön az idő...
Megszokott, párnás helye volt a templomban, senki nem ült soha a helyére, nem is lehetett volna, hiszen mindig ott imádkozott.

Csalóka májusi napsütés vigyorgott kajánul a világra. Vicogva versengtek a sugarak egymással, végig az ablakokon, épületeken, fűszálakon. Még egy élelmiszer üzlet ablakait is megcsillantották, ahol ha jól hegyezte az ember a fülét, hangos zümmögésre lehetett felfigyelni. Két gúzs épp egy nagyon fontos tárgyalás közepette az üzlet előtt zümmögtek:

Modernkori pikareszk*

Magyar vagy, neked ez a sajt való, mutatott ellentmondást nem tűrően az árus egy kvarglira, nem a parmezán!

Mit meg nem tudtam magamról, e szigorú isztriai sajtárus jóvoltából?

Felesleges kötekedni vele. Ő már csak ilyen. Neki sajátságos prioritásai vannak. Sohasem azzal foglalkozik, ami mindenki számára a legtermészetesebb, leglényegesebb, hanem mindig más valamit pécéz ki magának. És nagyon jól megvan a maga univerzumában, fittyet hány az általános világlátásra. Ezért is mondom, hogy BOLDOG. A legboldogabb, legelégedettebb ember mindenki közül, akit ismerek.

Mindig Oszkáré az utolsó szó. Ő a kutyám. Nagyon jól elvagyunk együtt, jókat tudunk dumálni. Csak az a baj, hogy mindig neki van igaza. Alig várja, hogy délután megjöjjek a munkából, máris kezdi az okoskodást. Először kimegyünk egy kiadós sétára, ami részemről bandukolást, részéről ugrabugrálást és futkározást jelent. Hazaérve nekifogok a vacsorám elkészítésének. Ilyenkor Oszkár szigorúan ellenőrzi a hozzávalókat, és nem fukarkodik a kritikával. Sokallja a zsírt, a húst, a lisztet, mondván egészségesebben kellene táplálkoznom.

Július másodika, kedd van. Épp, hogy elmúlt 11 óra, de a Déli pályaudvar aszfaltja ordító meleget sugároz. A levegő alig jár. Tömeg nincs, mivel mégis csak kedd délelőtt van, az emberek nagy része dolgozik vagy már a szabadságát tölti. A gyerekek táborban, egyesek vidéken a nagymamánál vakációznak. Ám két utas biztos ott lesz a kevésbé tömött vonaton, amely Balatonfüredre indul 11 óra 35 perckor. Ica és Ilonka fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal kapkodják lábaikat a 10-es vágány felé. Jegyre nincs szükségük.

(Igaz történet alapján)

Először csak szellő volt, de senki nem vette észre. A városban a betonházak falain nem tudott áthatolni és ez bosszantotta. Végül feladta a próbálkozást és könnyebb terepet választott. A város határánál elterülő búzaföld megfelelőnek látszott. A nagyra nőtt kalászok szaporán hajladoztak a szél súlya alatt, mert erején lehetetlen lett volna felülkerekedni.

Nálunk a suliban az a szokás, hogy egyszer egy évben, a névnapján mindenki nagy falusi traktát csap. Évek óta sült kolbászt, tonhalas-kukoricás salátát viszek. Mondjuk a sültkolbász olyan nálunk, mint Dunába a víz. Minden háznál vágnak disznót. Azért szeretik. Sajnos páran viszolyogtak mostanában a járvány kezdete óta hordott steril kék sebészkesztyűimtől, ezért a helyi pékségben rendeltem érintésmentes pizzákat. Vittem az alsós tanáriba és a felsősbe is üdítőkkel, meg sütivel.

A karantén időszakában milyen kikapcsolódás maradt egy idős ember számára, összezárva gyermekeivel, unokáival és a gondolataival? Mivel szórakoztathatja hát magát? Nos, nem is gondolnák. Hát én sem gondoltam. Mindaddig, míg a következőt nem tapasztaltam.