Ezek voltak 2017-ben a legolvasottabb vers- és debütpublikációk az Irodalmi Jelenen. Gratulálunk a szerzőknek a több tízezres látogatottsághoz.

meg nem tört(ént). fák rajza. felhőhalak. napcsigák.

A gyerekkor az élet nyara mindig,
és a tavaszt a kamaszok jelentik,
aztán azonnal az őszt éred el,
az őszbe lép, ki a húszat megélte,
és várhat ötven évet még a télre.

nyári feneketlen a hőség,
kétszárnyú szemvillanás,
épp elkapni a fecskék cikázását,
nincs történés, mindent én gondolok,
kinyitom a szemem,
a jövő ősképe tekintetemben.

A világ egy dantei lángrózsa puha kenyérhéjban.

fuldokolhatsz a nyárban a télen kiizzadt gyönyörűségtől.
minek tovább csökkenteni az évszakok megszámlálhatóságát?
valami meghökkentőt kellene tenni mindenáron,
hisz az éjjelek és nappalok úgyis egybeolvadnak fagylaltot markoló, hártyás ujjaid között.

Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.

A november 24-én kilencvenegy éves korában elhunyt Vasadi Péter Kossuth- és József Attila-díjas íróra, költőre, esszéistára és irodalomkritikusra az Irodalmi Jelenben három versével emlékezünk. A művek A Kórus kitart (versek, prózai szemelvények a zenéről) című, a Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelenés előtt álló kötetéből valók.

A vak baglyok szeme olyan,
akár a csillagos ég,
akár a cserebogarak rajzása

Te már Moszkvának, hosszának-mélyének
Közepe vagy, vezértengelye, rozmárcsont,
S oly széles benned, mint nadrág, az élet,
S akár a szög, oly konok.

vágd ki belőlem
ezt a torzuló csendéletet.

Fekete csont, kormos hús
parázslik az éjben.

Teljesen véletlen szereztem csak
e dátumegyezésről ismeretet:
halálversek, kihullott tincsek
a szavak, melyekre rákeresek –
Híd-avatás a Google-felelet.

azóta anyám mumusai
eggyel többen lettek, éjszakánként
kis költségvetésű tragédiákat vetítenek
csukott szemhéjára egy másik halott lányról,
és nem látja, hogy sokkal többet érek
összetörten, mint egészen

Hátat fordít nekem az Isten,
mintha csak a versemet
fordítaná egy olyan nyelvre,
melyet sem én, sem ő nem ismer.

az esőszemek apró acélgolyók,
átlyukasztják a bőröm,
egyre kerekebb arca lesz az estéknek,
magunkra varrjuk
a mesterséges fényeket.

Nem lesz jégroppanás, levélzörgedelem.
Időtlen nyár hevül kérődző szíveden.
Felszakad a tested, víz csorog le róla
a tájra, s a talaj kibújik alóla.

Az ember, ha elveszti lelkét, torzó, félig halott, félig eleven,
ne hidd, ha remetének szegődsz, megnyugszik szellemed,
s odafenn a hegyen egymagadban megváltásra lelhetsz.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Kinek most háza nincs, nem épít már.
Ki most magányos, az lesz már a télben,
majd virraszt, olvas, mereng egy levélen…