Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

„Varga Melinda könyvében ugyanis a műfaji konvenciókon túl fontosabb a játék. Aminek azért mégiscsak szabályai – játékszabályai – vannak. A szabályok viszont – a helyszíni riporttól eltérően – nem előzetes elgondolás szerint alakítják a szöveget, hanem az egyes szövegek jelölik ki őket.” – Lakatos-Fleisz Katalin kritikája Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete című kötetéről.

A regény szerkezete egyszerű sémára épül: adott egy rejtély, jelesül az apa és a biciklijének eltűnése, majd a bicikli húsz évvel későbbi váratlan felbukkanása arra készteti Csenget, hogy lépésről lépésre visszapergesse a múlt eseményeit. Az író ez után fejti fel rétegenként Cseng történetét, majd a biciklihez kapcsolódó személyek életét. Végül mindezt a jelen családdrámájába bugyolálja.

Az íróként, költőként, műfordítóként és újságíróként egyaránt ismert, érsekújvári származású Pénzes Tímea Ikeranyaversek című kötetét elejétől a végéig derű hatja át. A tizenegy ciklusból álló versgyűjtemény különleges látlelet a szerző gyermekeinek születéséről és az azt követő időszakról, nyolc cikluson át tartva a kronológiai rendet, míg a kicsik ötévesek nem lesznek.

Habár az Északi szajkó alcíme szerint Versek gyerekeknek és gyerekekről, a versek legalább annyira szólnak a csodára fogékony, gyermeki énjüket megtartó felnőtteknek is. Ha gyerekversként tartjuk számon őket, a műfaj legnemesebb hagyományait folytatják. Nem ringatnak hazug illúziókban, nem divatokat utánoznak, hanem életünk hétköznapi csodáival szembesítenek. Egyszerűen, minden nagyotmondástól mentesen.

Kopriva Nikolett első kötetében egy érett, filozofikus költőnő hangját, vagy inkább hangjait halljuk, hiszen a versbeszélő énjei közti határvonal éppúgy elmosódik, miként a növényi és az emberi létezés közti határvonal. Tulajdonképpen minden felhígul, képlékeny lesz ebben a környezetben, minden létező dolog örökös, hérakleitoszi mozgásba kezd, miközben valami mássá alakul át.

Formailag sokszínű, de nem modernkedő, sokkal inkább a klasszikus hagyományokat folytató, izgalmas gyűjteményt tett az olvasó elé Farkas Wellmann Éva, amelyben a lehetőségek és a felelősség fontos tételei a gondolkodásnak. Még ebben az elszürkülő, elgépiesedni látszó korban is – amint azt a Halotti beszéd parafrázisában plasztikusan megfogalmazza a szerző.

A címből könnyedén asszociálhatunk az apa-fiú kapcsolat fontosságára és harmóniájára, amivel nem is tévedünk nagyot, ám a mottó már felhívja a figyelmet a mulandóságra és a változásra. A regényben a délután szimbolikus napszakká válik, a mű ritmusa szerint mindig az apával való együttlétek, közös programok ideje.

Kimondva-kimondatlanul a film ma minden művészetek császára, legalábbis az anyagi siker, a hírnév és a tömegekre hatás lehetőségét tekintve. Annak ellenére, hogy a legfiatalabb művészeti ágazat, teljesen meghatározza napjaink arculatát. Az emberiség nagyja hétköznapi beszélgetéseiben filmekből idéz – többnyire nem tudva, hogy a filmek pedig könyvekre épülnek.

A kötet fülszövege a szerzőt egy kiscsillaggal azonosítja, aki céljának tekinti, hogy titkokat fedezzen fel a világról és az emberi lélekről; a három ciklusból építkező szöveg végül egységgé rendeződik össze, s az olvasó ennek az építkezésnek az izgalmát élheti át a kötet olvasásakor. Némileg ellentmondani látszik ennek a címválasztás, illetve a címadó versben említett szétesés, megsemmisülés-tapasztalat (mint az önmeghatározás, önkeresés tapasztalata), de a játék épp ebben veszi kezdetét.

A kötetben nyolc különböző helyzetű, életkorú, más-más háttérrel és előzetes élettapasztalattal rendelkező kislány és felnőtt nő történetét ismerjük meg. A közös bennük, hogy erőszak áldozatává válnak.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet.

A képekből összerakott ember egy tudományos igényességgel megírt, mégis szélesebb érdeklődésre számot tartó, közérthető, kifejezetten kortárs problematikát körbejáró könyv. Alapgondolata a képek és az ember viszonya interdiszciplináris keretek között, ennek minden létező dilemmájával, kérdésével együtt.

A Szent Rinocérosz gyermekei (2017) után nem meglepő Orosz István új kötetének címe, amelyben a grafikus-író novellistaként is bemutatkozik. Hogy honnan ered a rinocérosz, helyesebben Dürer ilyen tárgyú metszete iránti rajongása, nem tudjuk, de a kötet leghosszabb írását szenteli ennek a különös, csúfságában már szinte szép állatnak, amelynek történetéről és grafikai ábrázolásairól szerteágazó tudományos előadást kanyarít.

A Darabokra tépve megcáfolhatatlanul nevezhető a testiség regényének is, amelyben olyan pszicho-szexuális konstrukció jut érvényre s olyan gyakorisággal, hogy már-már zavarba ejti az olvasót, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi most magára a könyvre, mint corpusra fókuszálunk: egyfelől a szexualitásban „kiélt” testiség tapasztalatára mint szövegszervező tényezőre koncentrálva, másfelől a szöveg mint test jelentésviszonyára, amely főképp a trianoni békediktátummal ragadható meg.

Erdős Virág legújabb kötete két művészeti ág, a szépirodalom és a fotográfia találkozása, mint korábban a világító testek – 100 kis budapest (2016), melyben a hajléktalanok életét mutatta be saját versei és fotói által. A Hősöm témája a felszámolás alatt álló szegregátum, a drogelosztó helyként ismert kőbányai gettó, a Hős utca.

Akárcsak a mozaikos szerkesztésű Luther kutyái, Szilasi új regénye is elbeszéléstöredékekből áll össze: a kötet egy-egy évet felölelő, néhány oldalas fejezetei további, hosszabb-rövidebb bekezdésnyi szövegegységekre bomlanak. Az elbeszélés struktúrája – követve az úszás dinamikáját – tükrözi Ilma emlékezésének módszerét, töredezettségével ugyanakkor mintha a bemutatott emberi kapcsolat legfontosabb jellemzőjére, az állandóság hiányára is utalna.

Harag Anita könyve – noha megelőzte a pandémiás időszakot – hangulatában abszolút illik a kor emberéhez, aki agyonhajszolt, valami miatt biztosan szorong, magába fordul, és rendkívül komplex belső világából aligha tekint ki, így küzdve meg vagy hajolva el a problémák elől.

Az írott szöveg holt betűi az olvasók gondolataiban kelnek életre. Úgy tűnik, Böszörményi Zoltán könyve esetében ez különösen igaz. Bővítheti az ismereteinket, lehet rajta töprengeni, lehet vele vitatkozni, többféleképpen értelmezhető, továbbgondolható.

Meglepően érett anyaggal találkozhat az olvasó egy fiatal irodalmártól, ha keze ügyébe kerül a Bezárkózás vagy határátlépés? című, tanulmányokat, esszéket és kritikákat közreadó gyűjteményes kötet. A könyv három mottóval indul: Németh Lászlótól a kritikaíró feladatvállalásáról, Grendel Lajostól az izoláció és az egyetemesség problémakörére, Németh Zoltántól pedig az állandó újragondolás fontosságáról, mely szerint „vállalni [kell] azt is, hogy »igazságainkat« szüntelenül módosítanunk kell.”