Amikor leszállt a vonatról, arcába csapott a csípős, novemberi levegő, szinte fájt, annyira fázott. Az aluljáróban meglátta a transzvesztitát, hát mégis itt van, gondolta magában.

-Haragszok rájuk még mindig.
-Aztán mér?
-Mer főcsináltatta magát, aztán hozta haza az egyhónapos kismacskát.

Fölényesen tekint a szenvedő írók sokaságára, homloka nem gyöngyözik, izzadni sem izzad hónaljban, legfeljebb akkor jön izgalomba, ha az írás határidős, ilyenkor az írás bimbódzó szerelemként hat, a téli fagyot is kisöpri a szobából, bár kint esik a hó, egyre nagyobb buckákat kell kikerülni, író barátunk fütyül a természet cseleire, ő alkot, ír és ír.

Éppen ezért gyűlöli annyira azt a hálátlan teremtést! Megtett érte mindent, mégis beadta a válókeresetet… Hazug, eltúlzott indokok alapján.

Ha most nekitámad a férfinak, sikoltozni kezd vagy felelősségre vonja, ki tudja, miként reagál. Nem tudni, mennyire agresszív. Érezte, ez az ember nem hagyná, hogy mindez kitudódjon.

A pánik benne volt szüleim tekintetében, ahogy napokon át a recsegő rádió megvágott híreit hallgatták. A rádiót, ami akkor számomra, maga volt a csoda.

Ahogy felértünk a létrán, éreztem, lépnem kell, el kell tolnom gyorsan egy kifakult cserepet, legyen újra ablak „sárga” világunkra. Bár sejteni véltem, miért csavargatják apámék a rádió gombjait, nemigen tudtam már miattuk aggódni.

Elhomályosul körülöttünk a forgatag. A szemedet nézem. A derekam vonala tökéletesen simul össze a tenyered ívével. Enyhe szél támad. Közelebb húzol. A válladra hajtom a fejem. Érzem, ahogy a hajamba szagolsz.

Kezdetben féltem, hogy mivel nem lát, majd tapogatni fog, de sose tett ilyet. Eddig. Képzeld el, ha utánam nyúlna és észrevenné, hogy egy szál bugyiban állok ott tollseprűvel a kezemben. Rögtön meghalnék a szégyentől.

Ahogy a sötétséggel együtt lüktetett, elkezdett lassan kihűlni: keménnyé, simává és nehézzé vált, nehéz lett és érzéketlen, mint a katlan falán a sziklák... és lesüllyedt a tó mélyére.

A lift előtt felmosó Columbina dühösen fenyeget egy megrettent gyereket, a fiúcska lábszárára dörgölőző kölyökkutya és póráz tekeredett. Emlékezetébe vési a jelenetet, este majd alkalmas pillanatban kis tócsát fog éppen oda pisilni.

Esik. Éjszaka alábbhagy, a zörejek is alszanak, ahogy álmában minden teremtmény egyformán szendereg, úgy válik eggyé az éj színe előtt a gyarló és a védtelen. Mindenért a nappal a hibás, mikor a házak udvarára az első napsugár leszáll, a harcosok fegyverüket vállukra akasztják, csak egy mozdulat, könnyed és kecses, mégis megváltozik az egész világ.

Mit gondol, nem furcsa, hogy még senki sem érkezett a bulira?
De, és egyre furcsább... itt minden…

Aggódsz értük, mi?! Jól is teszed... Megszegték az egyezményt, lázítót küldtek át a Vasfüggönyön! Fizetniük kell.

A közönségtér nem volt egészen megtelve, az első sorokat leszámítva szétszórtan helyezkedtek el az emberek. Az énekesnő fellép a színpadra, mire a közönség elkezd tapsolni. Száján élénk mosoly, értelmes tekintettel párosulva.

Az ikrek már tizennyolc évesek voltak, születésnapi ajándék a londoni út. Együtt üldögéltek a Green Parkban, szótlanul gyönyörködtek. Meglátta a szomszéd padon ülő férfit. Hirtelen összeszorult a mellkasa. Nem kapott levegőt.

Csend. A málló falakon hangyák mászkálnak, az öregember a haját vakarássza.

A diák visszaroskadt a rozoga faszékre, kezét megtámasztotta karfáján. Ujjaival idegesen dobolt a kemény, lakkozott fán. Nyelvével benedvesítette ajkait, hogy beszélni kezdjen, de nem jött ki hang a torkán. Megnyikkanni sem tudott.

Próbálom felemelni a bal kezem, de nem megy. Próbálom a bal lábamat mozgatni. Az se megy. Még csak a lábujjaimat se tudom megmozdítani. Most megpróbálom ugyanezt a jobb kezemmel és a jobb lábammal. Tökéletesen mozognak. Hogy fogok ezután élni? Mi lesz a gyerekeimmel?

Vissza fog jönni. Ő elindul, én pedig megyek vele és próbálok neki segíteni, de sose hallgat rám! Most is hiába magyarázok! Neki elborult az agya, ő megy! Mégis hogy akar nekivágni a nagyvilágnak?