Ott baktatott megint, azon az úton, azon a kiálló kövekkel teli, kis erdei ösvényen, amit minden egyes évben, minden egyes hónapban és minden egyes napon végiggyalogolt, immár huszonöt éve, fáradhatatlanul. Először harminc évesen kapaszkodott fel a falucska határában terpeszkedő dombtetőre, májusban, amikor könnyű a lég és apró rovarok járják körtáncukat a napsütésben, élvezvén röpke éltüket, s amikor szelíd virágillat telepszik a tájra, keveredve a széna és a tavaszi fű zsenge zamatával.

A szemészet folyosóján vártam, hogy a pupillatágító cseppeknek meglegyen a hatása. A rendelőben találkoztam egy tíz év körüli kislánnyal, akinek árpa nőtt az egyik szemén. Felderengett emlékezetemben, hogy kisiskolás koromban hasonló problémával én is voltam szemorvosnál. A kisebb sérüléseimet a nagymamám ügyesen meggyógyította az otthonról hozott praktikákkal, de a szemem világát annyira féltette, hogy inkább orvoshoz vitt.

Szeretem a székelyeket, de nem a találékonyságuk miatt. Sőt, egyenesen ingerel, hogy váratlan helyzetben mindig tudják, mit kell tenni, és mire én mérlegelni kezdeném, már meg is teszik, és bármi sül ki belőle, a megtétellel máris előrébb járnak, mint én a mérlegeléssel. A hangjukért szeretem őket. Nem a szavaikért, csak ahogy kiejtik őket: ez megbabonáz, felpezsdít és cselekvésre késztet. Meglendítik a tagjaim a nyers, zöld héjú magánhangzók, a magasról aláívelő hanglejtés, mintha az emeletről szólnának le a hordárnak, hogy melyik csomagot melyik kézben célszerű vinni.

Szeretek magamról beszélni. Talán azért, mert erről a legkönnyebb. Sosem értettem azokat az embereket, akik nem akarják kifejezni magukat. Bárhogyan. Annyi lehetőségük lenne. Nem kell festőnek, írónak, zenésznek lenned ahhoz, hogy átadd a gondolataidat. Elég csak beszélni róluk.

A Fóka ezer méter fölött járt. Az iránytű mutatója parányi remegés után megállapodott 290 fokon. Felhő sehol, csak megnyugtató csönd. Fenn az éterben érzékelhetetlen sebességgel úszott az égi hajó. A szelek némán kísérték. Aztán a variométer lassú emelkedést jelzett.

Mira és Apa nevettek a régimódi kifejezésen. Nem állt a késés szó mögött valós társadalmi tartalom. Mira belenézett a telefonba, kölcsönjószág volt, közös eszköz, nem saját. Ez volt az eszmei divat, társadalmi elvárás.

Végigszívom a cigit, elpöckölöm a csikket, indulok be, az irodába. Nem, még sem jó; visszafordulok, felveszem és zsebre teszem a csikket. Jönnek a köztisztaságitól megnézni, lehet-e az üzemben enni a padlóról. Van egy emberem a központban, mindig tudom, mikor aktuális a vizsgálat. Iskoláknak, oviknak főzünk, a nyugdíjasotthonnak is, meg lehet rendelni kiszállításra, elvitelre is. Minden késő délelőtt négy kisteher viszi ki a kaját, és legalább negyvenen állnak sorba ételhordókkal, hogy ebédet vigyenek.

Még egy hónapot kellett volna a Benda Lalinak kihúznia a fronton, és akkor mehetett volna haza szabadon. De nem tudta, hogy már csak ennyi van hátra, honnan is tudta volna. Senki nem gondolta ezen az őszön, hogy a háborúnak mindjárt vége lesz.

Mikor Gyula reggel megvette a Délmagyarországot, csak azt akarta megnézni, akad-e valamilyen munka a környéken. A „botrányos hírek” – ahogy az anyja nevezte őket – épp az apróhirdetések előtti oldalon voltak. A rakodást már régen ott akarta hagyni. Lett volna valami vidéken, Domaszéken, de oda nem akart menni. Akarta maga körül a város nyüzsgését. A mellette elrobogó járművek csapta zajt, a kávéházak úri közönségét. És bár ő ritkán téved olyan elegáns helyekre, mint a Virág Cukrászda, szerette nézni a piciny tányérokon ülő, műalkotásszerű süteményeket, amint a kecses ezüstvillákon a rózsás ajkakhoz érnek.

A helyettes túsztárgyalót flegma vaddisznónak ismerték, most viszont kapkodta a levegőt, épphogy nem nyüszített a boldogságtól és a stressztől, amiért életében először forró helyzetbe került. Tekintete úgy ugrált, mintha szöcskét követne, a feje pedig folyamatosan vörösödött. Fekete elzavarta volna, ha nem köti a fegyelem, így elbújt a szerepkörébe, elvárásait arra korlátozva, hogy a szituáció ne tartson túl soká.

– Te még nem tudod, ki vagyok, de én nagyon jól ismerlek! – Mindenáron az ismerősöm akart lenni ez a nő. A fészbukon fellelhető családtagjaimat kérlelte, vegyenek rá a visszaigazolásra. Nem tudták pontosan, ki ő, de mindenki szemrehányásokkal illetett, amiért ellenálltam. Dacos lettem, mint gyerekkoromban, ha mindenkinek köszönni kellett.

Juli szeme kikerekedik, ajka lebiggyed: az ERDŐBE? Így, csupa nagybetűvel. Bogarak és mindenféle izék közé? Nem ettem én bolondgombát! Hiába is győzködöm, hogy ott nem csak bolondgomba terem, és a rovarok sem miattunk élezik a kést meg a villát, ő hajthatatlan. Igazi városlakó. A lakásba véletlenül betévedt hangyát is hatféle rovarirtóval fújja le, a szerencsétlen nehogy túlélje a hívatlan látogatást.

A fiúval aztán szinte mindennap találkoztak. A lány a töltésen sétált el a kis házig, a fiú már rendszerint a csónakban várta. Mennyei órák voltak azok!
Már vége felé járt a nyár, amikor a csónakról a házikóba mentek. Gyöngéd volt a fiú ölelése, csókja.

Nagymama fáradtan seperte a havat a lépcsőn, mintha a háta mögött hetek fáradtságát próbálta volna így eltakarítani. Mozdulatai árulkodtak a legjobban kimerültségéről, a sütéssel-főzéssel töltött hetekről; lassan járt kezében a seprű, és még mosolyognia is kellett, hiszen az ablaknál két unokája tapasztotta orrát az üvegre, csodálkozva nézve, mit csinál. Nem volt könnyű a munkája, mert a bejárati ajtó előtt mintha külön utakon járt volna a szél, csak az ő bosszantására, makacsul felhordva a havat a legfelső lépcsőfokra is. Intett nekik, és söpört tovább, magában szidva a kósza szelet.

A lány hozzám bújik hirtelen, én meg valahogy nem érzem ezt tolakodónak. Nagyon szép, de ez a zöld hálóing ezzel a fehér papuccsal borzalmas kombináció, ráadásul nem túl okos választás így sétálgatni a fagyos körúton, december hatodika estéjén. A járókelők bámulnak, összesúgnak, megbotránkoznak. A hajléktalan öreg is minket néz, de ő nem ítélkezik.

A középkorú férfi korán megtanult alkalmazkodni a természethez. Gyermekkorában nagyokat csavargott, fára mászott, esőben, sárban csatangolt. A szabadságot szerette. Édesanyja meghalt, apja új feleséget vitt a házhoz, a fiúval nem nagyon törődtek. Megszokta ezt az állapotot. Később is csak annyira illeszkedett be a közösségekbe, amennyire a tanulás, munkahely miatt szükséges volt

Már csak egy fellépő van előttünk, és mi következünk. A folyosón várakozunk, a tornateremből csak úgy dübörög a basszus, a hip-hop megszokott hangzása lüktet a dobhártyámon, furcsa elegyet alkotva saját izgatott szívdobogásom ritmusával.

Sűrű univerzum rengetegében léptekkel bejárhatatlan helyen, messze innen mélységeken át, több ezer kilométeres, sikár vidéken. Homok buckák alatt, Napból keltek útra kicsi lények. Évezredek alatt eljutottak a Hold közepébe. Napból a Holdra, Holdról a Földre.

Kisebb görccsel gyomrában kopogott előre az utcán. Lábai kimérten, feszes sietségben, s mégis aprókat lépve szolgáltak. Halántékán egy kicsi ér kívánt kitűnni a többiek közül: lüktetett. Szíve uniszónó felelt erre. Nőhöz sietett. Dehogy nőhöz: „A” nőhöz sietett.

Az ablaknál álltam, és bámultam az üveget. Tudtam, hogy minden kicsúszott a kezemből. Hogy minden hiába volt: az egyhetes diéta (ami valójában önhánytatások és zabálások sorozata volt), a napi kétszeri idegbeteg felülésezés az ágy szélénél, a méregdrága fodrász, még az elvesztegetett két óra is, amíg megpróbáltam franciára festeni a körmeim, majd az egészet letöröltem. Nem érdekel senkit ez egy tízéves érettségi találkozón. Sőt, nem is veszi észre senki. És én is hányok magamtól. Ironikus kijelentés ez egy bulimiástól.