Mostanában többször éreztem rosszul magam. Nevezzük pánikrohamnak. Kidolgoztam egy technikát, mondogattam magamban, hogy nem félek. Pár perc múlva elmúltak a kéretlen testi tünetek, a szapora szívverés, a hirtelen izzadás. Aztán megfigyeléseket is végeztem, hogy azokon a napokon hol jártam, és van-e összefüggés amitől este előjön ez a nyavalya. Arra döbbentem rá, ha munka után a hosszabb kört teszem meg hazafelé, akkor biztosan előjön. Azaz abban a negyed órában kell, hogy történjen valami, ami ezt előidézi.

Nincsenek jó napjaim mostanában. Nagyon ráuntam, hogy mindig mindennek az a vége, hogy egyedül vagyok és pénztelen. Délután próbáltam felidézni valami jót az évből, de nem sikerült. Annál több kudarcot. Mint mikor a nőről, akit majdnem feleségül vettem, kiderült, már régóta csal a főnökömmel.

Tűnődve nézem – mint mindig – ezt a törékeny nőt. Kora meghatározhatatlan lenne, ha nem tudnám. Olyan időtlen az egész lénye. Lófarokba kötött vörös haja, szinte rikít a fekete öltözék mellett. Mindig talpig feketében jár. Nem halt meg senkije, mégis mintha gyászolna. Nem visel soha semmilyen színes ruhát. Az egyetlen szín rajta a haja, ami szinte lángol, mint egy figyelmeztető, számonkérő jel. Mindig úton van, a legtöbben azonban már észre sem veszik.

Annának a Drótos volt az első halottja. Akkor azt gondolta, hogy ezt tovább nem tudja csinálni, visszamegy nevelőnek, de a csoportvezető, rutinos kolléga, leült vele, és elmagyarázta, hogy mindenki így érez, amikor először elveszít valakit, ez teljesen természetes, ő maga is pontosan így járt, a mai napig emlékszik arra az asszonyra, de nekik nem a halottak, hanem az élők iránt van felelősségük. Szóval őrizze meg a Drótost az emlékezetében, halottak napján gyújtson neki ezentúl gyertyát, de jöjjön vissza az élőkhöz, hogy a következő ne haljon meg.

Ma leesett az idei első hó, reggeltől estig megállás nélkül hullott. Nem nagy szélviharral, hanem csak úgy csendesen: fokozatosan borítva be kertünkben a fenyőfákat, majd szép lassan az egész tájat. Nem volt kérdés: itthon maradtunk, begyújtottuk a kandallót, készítettünk egy-egy bögre finom fűszeres forralt bort, leültünk a tűztérrel szemben a kanapéra, és néztük a lángokat, melyek az otthon melegét adják, de a szemnek és a léleknek is tápláló energiát jelentenek.

Andrea álmából felriadva, izzadó homlokkal és lüktető halántékkal zihált a gyűrött vánkoson. Álmában megint átélte azt a borzalmas éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életét. Autóban ült, párhetes ismeretség után most először indult Bélával és annak barátaival kirándulni. A Zamárdi disco volt a cél, ahol nagyon jól szórakoztak, egészen hajnal négy óráig.

Erika hatvan éves lett. Nem tervezett különösebben nagy „csinnadrattát” erre a napra, lévén hogy már évek óta egyedül élt abban a házban ahol született. Velem soha nem történik semmi – szokta mondogatni – miért éppen ezen a napon lenne bármi másként, mint eddig?

Termetes, harminc körüli fiatalember lépett közelebb a templomajtóban ülő koldusasszonyhoz. Kigyúrt izmai majd szétfeszítették a Dark Lord-os pólót. Hátracsapott bézbólsapkát, napszemüveget, farmernadrágot és márkás bokateniszcipőt viselt. Bal kezével úgy lóbálta a mercikulcsot, akár egy legyezőt. Közben csörgött a mobilja. Mérgesen odapiszkált, majd visszanyomta farzsebébe.

Az egyetemen ismerkedtek meg. Alig voltak tizenkilenc évesek, amikor már együtt éltek és a diplomaosztóval egy időben tartották meg az eljegyzést. Mind a ketten gyorsan találtak munkát és néhány évnyi albérletben tengődés után készen álltak arra, hogy megvegyék a saját házukat. Harmincévesen megrendezték az esküvőt és már csak egyetlen dolog hiányzott az életükből: az utód.

Az utcán rengetegen voltak. A férfi mellett sűrű tömeg hömpölygött el, jött vele szembe. Néha neki-nekiütközött valamelyik járókelőnek, de inkább kitért előlük. Kereste azt a kimérést, ahol a legolcsóbb italt kaphatja. Éhes nemigen volt. Tegnap úgy berúgott, hogy az ennivalót egyelőre nem kívánta. Az első sörét pillanatok alatt megitta, a kiszolgálónő fejcsóválva nézett rá, amikor az üres üveget visszarakta a bódé pultjára. Lilára fagyott ujjai kilátszottak szakadt kesztyűjéből, miközben azt számolgatta, maradék pénzén mit tudna még inni.

Miután beléptem a kandalló által meleggé fűtött kávézóba, azonnal megkerestem a szokásos helyet, ahova mindig én szoktam leülni. Levettem francia kockás sálamat és próbáltam kisodorni göndör hajtincseimből a hópelyheket, amelyek huncutul megkapaszkodtak a hajamban.

Egy rohadt alma repült be az egyik emeleti ablakon. Pár férfi a közönségből azonnal odaszaladt az ablakhoz, hogy lássák, ki dobta az undok gyümölcsöt, de csak a szokásos sétáló tömeget látták, akik egy arcként bámultak felfelé, és lépdeltek tovább az utcán.

A látszat ellenére a két Renvege nagyon is jó testvérei voltak egymásnak. Gyerekkorukat a helyi árvaházban kellett eltölteniük, ahol megannyi sírással töltött éjszaka után rájöttek, hogy történjék velük bármi is, ők mindig ott lesznek egymásnak. Addigi életüknek legnagyobb fordulópontja volt, mikor egy idős házaspár felkarolta kettejüket az árvaház sötétségéből és befogadták őket.

Hazai viszonylatban gazdag embernek mondhatom magam. Sok tisztességes és jóravaló barátom és ismerősöm van. Közmondás szerint: „Ha bezárul egy ajtó, kettő nyílik ki helyette”. Való igaz. Életem folyamán egy ajtó zárult be eddig. Én döntöttem így. A többiek szívében egy kis kobold él, aki szeretetet sugároz azok felé, akikkel szóba áll. Büszke vagyok, hogy sorsom ilyen emberekkel hozott össze. Gyerekkorom óta egy különös betegség rabja lettem. Gyűjtögetés.

Verőfényes délután volt. Irodám nyitott ablakán keresztül behallatszott a tavasz első megnyilvánulása, a madarak vidám éneke. Friss, lágy szellő illant be a nyitott ablakon keresztül a helyiségbe, messziről beterelve a nárciszok és tulipánok fennséges illatát. A nap kíváncsian kukucskált be hozzám, sugaraival elvonva figyelmemet a számítógép képernyőjéről. Nehezemre esett a munkámra koncentrálnom, de össze kellett szednem minden erőmet, hisz a nyakamon volt már a hó végi elszámolás.

Igen, ez bizony egy tradicionális családi recept kezdő feleségeknek. Ritkán működik, sokszor megüli az ember gyomrát, mérgezésről vagy halálesetről azonban csak ritkán hallani. Kiss Noémi új könyvében viszont egy ilyen balul sikerült esetet dolgoz fel. A szerző első regénye az Ikeranya, a „Magzatpróza” után a magzattalanság prózáját tárja elénk. Mi történik, ha egy mintacsaládból kivágjuk a bölcsőt, a férj elmegy futni, kutyázni, csajozni, a feleség, Lívia pedig főz, dolgozik, ovulál és szótlanul tűri a testi-lelki bántalmazást? Egyszer csak eljön az a pont, amikor a nő összeroppan, nem tud tovább hallgatni és menekülni, megöli férjét, majd szétesett személyiséggel és szívrohammal kórházba kerül. És itt elkezd beszélni…

De mindehhez kell valami, hogy összetartsa. A stílus változhat, de a lényegnek meg kell maradnia, az oszlopnak, amely köré összegyűjti az éppen akkori világot, gondolatait, tapasztalatokat, érzelmeket, elvet, amikből aztán megalkotja verseit.

A Diavolina olvasója mindenekelőtt egy 1951-ben történő, utcai találkozás következményét tartja kezében, konkrétan: egy történet legvégét. A kisregény mindentudó narrátorának már-már önműködő életírása akkor veszi kezdetét, amikor a függöny régen legördült. Miféle függöny ez? A szóban forgó Spiró-mű esetében mi tartozhat a függöny szó jelentésmezejéhez, miféle szimbólumokkal, elfedésekkel, valóságosnak és illuzórikusnak vélt világrészletekkel állunk szemben? Feltétlenül szükséges-e, hogy merev rendszerelméletek felállítására törekedjünk?

Oravecz Imre Kaliforniai fürj című műve a 2007-ben megjelent Ondrok gödre folytatásaként értelmezhető. Az első regény cselekményének időbeli linearitása nem bomlik meg, ám a folytatásában véghezvitt kivándorlás által új kérdésekkel bővülnek a potenciális értelmezések, a két szöveg koherens egészként való vizsgálata új olvasatnak ad lehetőséget. A 2012-ben megjelenő Kaliforniai fürj első oldalain a „HAPAG német–amerikai hajótársaság Fürst Bismarck nevű óceánjárója” jelenik meg, vándorló karaktereink kevéssel ezután egy menetrendszerűen közlekedő komphajóra szállnak, majd egy váróteremben foglalnak helyet, végezetül „találomra” beszállnak egy másodosztályú kocsiba.

Gyakori az olyan szorongásos álom, amelyben az emberre rátör a szükség, de sehol nem talál mellékhelyiséget, vagy ha igen, akkor az nem üzemel. Danyi Zoltán regényében ez a szituáció egy berlini kórházban áll elő, annyi eltéréssel, hogy a főhős ébren van. De hiába, ha valójában az élete a lidércnyomás, amely A dögeltakarítót olvasva bennünket sem ereszt.