Senki sem lehet próféta a saját hazájában – ismételgetjük majd kétezer éve hol rezignáltan, hol ironikusan az újszövetségi mondást. Csakhogy manapság immár az egész „globális falu”, az összeszűkült világ közönyös, feledékeny és háládatlan. Vagy józanabb, kritikusabb netán. 

Bennem is így él a múltunk, ahogyan apám elrendezte. De ebben a másik, soha össze nem állított albumban olyan emlékek sorakoznak, amelyeket élő lélek csak mélyen önmagában hordoz.

Maga az? Miért jött vissza a határidő lejárta előtt? Hát nem megesküdött, hogy ha aláírom a szerződést, nem fog többet zaklatni? Mondja, mi a francot akarhat még tőlem! Micsoda?! Hogy meggondolta magát?! Hogy felejtsük el az egészet?! Már megbocsásson, de ez még viccnek is rossz egy olyan több ezer éves cég menedzserétől, ahol a legrafináltabb módszerektől sem riadnak vissza a kitűzött cél elérése érdekében. Még ha én, a csóró ügyfél jönnék azzal, hogy többet is kérhettem volna cserébe! Vagy, hogy kurvára megbántam már ezt az egészet!

„Viccesek lettek a gimnazisták, az egyetemisták, a drága naplopók, akik a tanműhelyek helyett beülnek a fűtött osztálytermekbe, és rájuk szabott kottákon bezongorázzák fejükbe több ezer év tudását. Nevetség tárgya lett a szellem, a matek a szinusztétellel, a fizika Newton első törvényével, a kémia a kovalens kötéssel, a biológia a bőr egyes rétegeivel, hogy mennyi húzható még le az emberről.” – Boldog Zoltán tárcája

„Hazaérve tudom csak meg: felmenőim nyomdokain jártam. Mondhatni, hazalátogattam Palicsra.” – Laik Eszter tárcája.

Orbán Viktor és Semjén Zsolt ajánlót írt a Nemzeti Könyvtár sorozatának egy-egy darabja elé. Cikkünkben lelepleződnek a művek, és a két bevezetőt is közöljük teljes egészében.

Most úgy fest a dolog, hogy a nép, az istenadta nép vívta ki szabadságát, mintegy önerejéből, dacolva a könyörtelen diktatúrával, a határőrök tűzparancsával. A keletnémet politikai vezetés, rendőrség és titkosszolgálat részint meghátrált, részint spontán a nép oldalára állt. A szovjetek meg mintha ott sem lettek volna.

Nekem nem szól a rádió, engem nem hív a hang. Az én életem koholmány, az én sorsom vabank.

Napjainkban a betérő külföldiek ámulva csodálják a New York aranyozott stukkóit, csavart márványoszlopait, freskóit és velencei csillárjait, de írót nem nagyon találnak a márványlapos asztaloknál, mert az árakat a turisták pénztárcájához szabták. – Sárközi Mátyás tárcája.

Milyenek lehetnek egy író hétköznapjai? Hogyan kerülhetünk közelebb hozzá? Csősz Géza fotókiállítása és Boldog Zoltán megnyitóra készült tárcája ezekre a kérdésekre keresi a választ.

„De még így is jó. Még így is legyen. Mert pompásan kitalálták ezt kétezer-ötszáz éve, aminek halovány mása is jól működik.” – Laik Eszter tárcája

A diskurzusnak ma nem arról kell, kellene szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma, hanem arról, hogy mit kezdjünk a hovatovább szellemi képviselet nélkül maradt országgal.

Modern világunk vallása, a tudomány jó ideje főállásban bizonygatja, hogy szinte semmi sem úgy van, ahogy gondolnánk, úgy meg végképp nem, ahogyan azt a régiek mondták, hitték. Legyen az mítosz, mese, legenda, krónika vagy néphagyomány – csupa ostoba kitaláció.

„Az ápolás méltósága valahol a háborúk iparosodásával veszett el. A beteg testek tömege kezelhetetlen. Csak a beteg önmaga kezelhető. A végsőkig rutinizált és technicizált gyakorlatban nincs helye személyességnek.” – Laik Eszter tárcája.

„Nehéz megmondani, mi okozhatta a Szöveg bukását és az életrajz démonának további diadalmenetét. Talán az irodalomtankönyvek, talán az Írásnál érdekesebb Szerzők, talán mi magunk, a kulturális újságírók és szerkesztők.” – Boldog Zoltán tárcája

Öregemberarca van, fordultam éppen a barátomhoz, barázdás, amikor föltépte dobhártyámat a reccsenés. Ő nevetett: Ebcsont. S mert nem értettem: Hajnalra beforr.

1914 őszén lehullt a lomb a Rajna, a Duna, a Drina és a Száva mentén, az Ardennek és a Kárpátok erdeiben, a hadra fogott katonák milliói mégsem mehettek haza. Maradtak – vizes-fagyos lövészárkokban, nyomorúságos fedezékekben, jeltelen sírokban és gombamód szaporodó temetőkben, nyomorúságos hadi kórházakban. Még négyszer kellett leperegniük a lövedékek szaggatta fák elsárgult leveleinek, mire a kivérzett, lerongyolódott seregek maradványai visszatérhettek otthonukba. Vagy oda, ahol valaha az otthonuk volt.

Érdekes projekttel rukkolt elő Erdős Virág a Facebookon: a Kéziratgyár szponzorációs oldalak mintájára művészeti alkotások magántámogatását segítő felületként működne.

„Zolika elhatározta, hogy mérgében odacsap egyet az irodalomóráknak. Így lett Janus Pannoniusból a perverz püspök, aki mandulafáról versel, közben meg a puncira gondol.” – Boldog Zoltán tárcája

„Vajon hányszor kell megérinteni egy kilincset, hogy ismerős legyen a fogása, és a magunk kézmelegét érezzük rajta? Hányszor kell bedugni egy kulcsot a zárba, hogy úgy fusson bele, mint kés a vajba, és csukott szemmel, könnyedén forgassuk el?” – Laik Eszter tárcája.