„De még így is jó. Még így is legyen. Mert pompásan kitalálták ezt kétezer-ötszáz éve, aminek halovány mása is jól működik.” – Laik Eszter tárcája

A diskurzusnak ma nem arról kell, kellene szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma, hanem arról, hogy mit kezdjünk a hovatovább szellemi képviselet nélkül maradt országgal.

Modern világunk vallása, a tudomány jó ideje főállásban bizonygatja, hogy szinte semmi sem úgy van, ahogy gondolnánk, úgy meg végképp nem, ahogyan azt a régiek mondták, hitték. Legyen az mítosz, mese, legenda, krónika vagy néphagyomány – csupa ostoba kitaláció.

„Az ápolás méltósága valahol a háborúk iparosodásával veszett el. A beteg testek tömege kezelhetetlen. Csak a beteg önmaga kezelhető. A végsőkig rutinizált és technicizált gyakorlatban nincs helye személyességnek.” – Laik Eszter tárcája.

„Nehéz megmondani, mi okozhatta a Szöveg bukását és az életrajz démonának további diadalmenetét. Talán az irodalomtankönyvek, talán az Írásnál érdekesebb Szerzők, talán mi magunk, a kulturális újságírók és szerkesztők.” – Boldog Zoltán tárcája

Öregemberarca van, fordultam éppen a barátomhoz, barázdás, amikor föltépte dobhártyámat a reccsenés. Ő nevetett: Ebcsont. S mert nem értettem: Hajnalra beforr.

1914 őszén lehullt a lomb a Rajna, a Duna, a Drina és a Száva mentén, az Ardennek és a Kárpátok erdeiben, a hadra fogott katonák milliói mégsem mehettek haza. Maradtak – vizes-fagyos lövészárkokban, nyomorúságos fedezékekben, jeltelen sírokban és gombamód szaporodó temetőkben, nyomorúságos hadi kórházakban. Még négyszer kellett leperegniük a lövedékek szaggatta fák elsárgult leveleinek, mire a kivérzett, lerongyolódott seregek maradványai visszatérhettek otthonukba. Vagy oda, ahol valaha az otthonuk volt.

Érdekes projekttel rukkolt elő Erdős Virág a Facebookon: a Kéziratgyár szponzorációs oldalak mintájára művészeti alkotások magántámogatását segítő felületként működne.

„Zolika elhatározta, hogy mérgében odacsap egyet az irodalomóráknak. Így lett Janus Pannoniusból a perverz püspök, aki mandulafáról versel, közben meg a puncira gondol.” – Boldog Zoltán tárcája

„Vajon hányszor kell megérinteni egy kilincset, hogy ismerős legyen a fogása, és a magunk kézmelegét érezzük rajta? Hányszor kell bedugni egy kulcsot a zárba, hogy úgy fusson bele, mint kés a vajba, és csukott szemmel, könnyedén forgassuk el?” – Laik Eszter tárcája.

Már csak két körülmény kellett ahhoz, hogy a piknik történelmi eseménnyé váljon, és mindkettőt sikerült biztosítani. Az egyik: hogy a forgatókönyvbe bekerüljön egy olyan mozzanat is, miszerint a résztvevők átsétálnak Ausztriába, majd vissza, üzenve a nagyvilágnak, hogy a Vasfüggöny már átjárható. A másik: hogy az országban tartózkodó keletnémet állampolgárok tudomást szerezzenek erről a nem mindennapi lehetőségről.

Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha.

A háborús felelősség megítélésében máig élesen eltérnek nemcsak a nemzeti és ideologikus álláspontok, hanem a kérdéssel foglalkozó történészek is.

A folyóiratokban megjelenő hirdetések sokat elárulnak arról, mennyit változott a világ 100 év alatt. Néhány 1914-ben megjelent lapból szemezgettünk, és közben kiderült, a fogyasztói igények nagyon hasonlóak a maihoz, a reklámok viszont kevésbé.

„A barack többjelentésű szó. Nőnek a lekvárt, férfinak a pálinkát jelenti.” Nyári tárcánkat olvashatják.

„Kell hozzá a vízpart felől fújó, halszagú szellő, a közelében sütött lángosok fokhagymás-tejfölös szagorgiája, a gyorsan átforrósodó kis papírtálca, amit hirtelenjében ledob az ember a fémborítású állópultra, ahol némi tűnődés után eldönti, a jól átsült uszonyvégek ropogtatásával kezdje, vagy egyenesen bele a közepébe, a hófehér csodába.” – Laik Eszter tárcája.

2014 márciusában érdekes elmélet bukkant fel az alternatív történelmi elképzeléseket népszerűsítő online magyar sajtóban: Petőfi Sándor vér szerinti fia volt gróf Széchenyi Istvánnak. A Magyarok Világszövetségének elnöke is az új teória mellé állt.

Hajdanában azzal ugrattam, hogy úgy érzem, a novelláit vállán a vadászpuskájával írja. Meg hogy bizonyára messzelátóval nézi a kéziratpapírt. Hol volt még akkor a billentyűzet...

Ha felnőni soha nem tudunk is, s ha fölnőni nem is érdemes, legalább beláthatjuk: a bohócruha nem tesz senkit sem bohóccá. Nem a bohócruha tesz bohóccá.

„A foci a magyar sport ópiuma. Szurkolói rászoktak, s akkor se jönnek le a szerről, ha már elfogyott. Keresik a gólokat, a sikereket, a játékosokat, a csapatot, ezért magukra öltik az angol klub mezét, a világbajnokság idején hollandnak, németnek vagy a Nyugat alkonyát jelképezve brazilnak öltöznek.” – Boldog Zoltán tárcája