„…az a gyerekkori kérdés ötlik fel benne, hogy tud-e Isten akkora követ teremteni, melyet nem tud felemelni. Ez pedig csakis azért jut eszébe, mert kíváncsi lenne, hogy a Móricz-ösztöndíj támogatna-e olyan kutatást, amely az NKA-s finanszírozások visszásságait tárja fel. Természetesen mindezt a szépirodalom és a publicisztika eszközeivel, nem hatóságként, és még nem is cserbenhagyott adófizetőként.” – Sultanus Beatus tárcája

Elmegyünk egy ilyen igazi és tipikus budapesti estre. A középkorú és sikeres író, meghívja a fiatal, s legnagyobb-tehetségű költőt, hogy együtt képviseljék a magyar irodalmat, bemutassák saját művészetüket, válaszoljanak a kérdésekre. Elmegyünk, több megfontolásból is, s nem tudom melyik az erősebb. Az önkínzás? Az ének? A szeretet? Kit szeretünk és miért? Szeretni kéne egymást, nem csak a hétköznapokban, hanem az irodalomban is. Gondolom merő naivságból. Odafigyelni egymásra, elmenni a másik bemutatkozó estjére, beszélgetni és borozni, és nevetgélni. Megszólítani egymást. Aki még megszólítható. Aki nem?

​​​​​​​Amikor nem színház, hanem olvasmány, Miller legélvezhetőbb drámája a kettőjük kapcsolatából íródott Bűnbeesés után, amely azt beszéli el: "Amíg együtt voltunk, minden erőmet annak szenteltem, hogy segítsem megoldani Marilyn problémáit. Sajnos nem jártam sikerrel". Nem bizonyított, Miller felismerte-e Marilyn valamennyi problémáját, de hogy nem oldotta meg mindet, arra mérget vehetünk. Az író is csak író, nem Isten. Aki nőt az Isten szabadnak, szabadosnak, függetlennek, ráadásul színésznőnek teremtett, tehát aki nőt az Isten szabad tücsöknek teremtett, ember azon nem változtathat. Láttunk hasonlót néhányat.

Több mint fél évszázados nyugati életem egyik lélekemelő kísérőjelensége, hogy olyan környezetben morzsolhatom napjaimat, amelyben jelen van az európai kultúra irígylésre méltó évszázados folyamatossága. Itt van például egy csodás angliai intézmény, a London Library. 1841 óta honol a brit főváros kellős közepén, tágas palotában. A világ legjelentősebb kölcsönkönyvtára, az elegáns angol klubok szintjén. Polcain egymillió kötetet őriz, közöttük mintegy harmincezer ritkaságot. Van tágas olvasóterme, de különlegessége, hogy tagjai kikölcsönözhetik, olvasásra, tanulmányozásra hazavihetik a könyveket, egyszerre akár tizet is.

kérni hogy nagyon fontos
ez a tájékoztató
hogy ön – ha bír ha nem –
elolvasni és fennforgás fontolni
ön fejének benső részében
nem fontolni nem gondolkodni
miénk isten nem tart felelősség
óvó szárny bocsánat bűn
hétrét mennyország
de más esetben
sem tart felelősség szintén

​​​​​​​Milyen elvek mentén mondható színvonalasnak egy szerkesztői munka?
Mi alapján mérhető a jelentősége? (Biztosan nem az előfizetők vagy a példányszám alapján.)
Mi biztosítja a kuratóriumot arról, hogy egy szerkesztő valóban ígéretes?
Ki nem mondott érvek alapján milyen alapon betonozza be a folyóiratokat az NKA?
Milyen kanonizáló szerepe lehet egy közpénzeket elosztó szervezetnek napjainkban?

Mind a két Kemény költő és mindkettő írt egy-egy regényt. Ennyi köztük a hasonlóság, nomeg az, hogy jó verseket írnak, bár meglehetősen különböző stílusban. Az idősebb (1938-ban született) olaszul író Tomaso Keménytől Szkárosi Endre magyarra fordított egy hosszú költeményt – ez a La Transylvania Liberata (Erdély aranypora), amely szürrealista és mítikus elemeket ötvöz himnikus soraiba.

„Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ők még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. (…) Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erőd. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül nyomtalanul eltűnik. [...] A magát győztesnek érző militáns szerb, a magát győztesnek érző militáns magyar aligha fogja fel, miért találja fájdalmas haladéknak e kettős győzelmet Végel László vajdasági magyar író." – írtam az Exterritóriumról néhány éve.

1773. november 17-én születik Debrecenben.  Nevét Csokonyavisonta nevéből származtatta. Komáromban ismerkedik meg 1797-ben Vajda Juliannával, ő ihlette a Lilla-dalokat. A beteljesületlen szerelem jó költőnél remekül működik. (Rossz költőnél is, jegyzem meg minden hátsógondolat nélkül, rögzítve pusztán a tényt.) 31 évet élt. Kevésnek tűnik, de az örökléthez – láthatóan – éppen eleget.

„Ilonkát néha szenvedélyes kapcsolatok fűzik nőkhöz is, van hogy saját alkalmazottjához. Fülledt barátságok ezek, örömökkel, bántásokkal, féltékenykedéssel, sértődésekkel, oktalan problémákkal és szenvedésekkel, amik aztán nyomtalanul eltűnnek, tökéletes közömbösséget hagyva maguk után. Ilonka itt is játszik, többet ad bele, mint amije van, hogy több legyen az életében, és önmaga túlzásait is elhiszi”, írja nem kevés tapasztalatára hagyatkozva Kosáry Sarolta, az utolsó barátnő.

És nézd csak, én se magadért szeretlek:
Saját szobromat porolgatom benned.

Épp e szobortól búcsúzom el holnap,
Mikor túléllek téged, a nagyobbat,
Eztán én súgok neked a jövőről,
Az idő engem épít, nekem őröl

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Vér és arany! Vér és arany, mondta valaha egy költő, s őt ismételte messze Ázsiában, egy sűrű városkában bujkáló, szebb napokat megélt kritikus és pénzhamisító. E kettő – mint ahogy a ravasz olvasó megsejthette e pillanatban – egyáltalán nem is oly messze álló szakma. Talán csak költők és politikusok azok, kik gyöngébb pillanataikban bukhatnak ennyire felfelé, s közönséges léhűtőből és bűnözőből a pénzhamisítók elit, nagy szakmai, mesterségbeli, művészi szintjére és társadalmi elismertségére léphetnek.

A Himnusz születésének állítólagos dátumát találták meg az illetékesek A magyar kultúra napja alá. Jól van így. Mert szinte mindegy, milyen napon ünnepeljük, ha amúgy meg nincs. Két napja díjátadáson jártam, kultúra-díjátadáson (Babits-díj), és a műsort követő talpalávaló zene lerobbant, rockmásolat Fenyő-dalok, és hasonlók, mintha nem volna ezeréves népzenénk, nem volnának érvényes zeneszolgáltató bandáink. Vannak. Kölcsey, tudjuk, beteg ember volt. A költők többnyire defektesek valamilyen szinten. Egomániások, hatalomba kerülve diktátorok,  terroristák. Kölcsey is az volt.

Így is van. Nem egy hajszás író.  De most majd meglátjuk. Megszülettek felesége ikrei (Gyerekgyár címmel köszönti világrajöttüket), óriáslakásba költözött, pihenteti a kiadóját, elszerződött az Ulpius Házhoz. Betöltötte a negyvenet. Minden változik. Egyedüli kérdés az, hogyan képes írói módszerein változtatni a szorgalom, és ha változtat, az mit tesz azzal a sűrű, képes prózán, amit használ.

Amit most leírok az elsősorban csak és kizárólag vélemény, nem tényfeltáró riport és végképp nem igehirdetés.

​​​​​​​
Most, hogy sztrájk van Budapesten, hogy szinte kötelező utálni, és átverni már-már feltétlenül becsülendő a közlekedési vállalatot, én lemegyek a szemközti dohányboltba és veszek szép, kerek háromszáz forintért egy vonaljegyet. Nem mintha utazni akarnék bármerre is a városban. Nem. A szép titkárnő legnagyobb sajnálatomra lemondta randevúnkat a bankban, az elegáns szerkesztő nem jött át budai irodájából a poros Pestre átbeszélni a kész terveket. A vonaljegyet csak magamnak veszem. Mondhatni emlékbe, nem is használatra szánom.
Eszembe jut a kiváló publicista, aki nem oly rég buszos könyvet írt, s akárcsak a fiatal műfordító az időben megjelentetett pop királyról szóló művével, talán most ő is, ahogy pestiesen mondják „szakítani fog más halálából”. És ez jó. A nagy mamutok megdöglenek. Senki nem sajnálja, vezetőik elárulják, használóik utálják.

Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki, nem rongál a megtervezett – vagy tervezetlenül szép – összképen. Nem. Mrs. London nem árulja el/ki Mr. Londont.

​​​​​​​„A műfaj egyik legnagyobb gondja manapság, hogy a kritikusok gyávák, mitöbb: beszari alakok. Szakszavak mögé bújva fedik el haláltekintetüket, és bár baráti társaságban bátran kimondják, hogy a „köcsög magáról szarul ír”, papírra nem mernék vetni soha. Mert félnek lemenni kutyába. Féltik a presztízsüket, a szakmai múltjukat és jövőjüket, ezért inkább mellébeszéléssel ütik el drága idejüket, megfeledkezve arról, hogy az olvasó tudományos frázisok helyett élénk, laza, szórakoztató és figyelemfelkeltő, emellett rövid és frappáns kritikát szeretne.” – Sultanus Beatus tárcája.

Örvendetes tény, hogy Békássy Ferenc, az 1915-ben az orosz fronton fiatalon elesett magyar–angol költő iránt megnőtt az érdeklődés Magyarországon. Ennek bizonyítéka Papp Dániel írása, amit nemrégen közölt az Irodalmi Jelen. Bár cikkének legtöbb megállapítása helytálló, úgy érzem, mégis fel kell hívnom a szerkesztő figyelmét egy-két tévedésre, illetve meglepő forráshiányra.

Egy bonyolult korban élt bonyolult ember bonyolult életének és bonyolult életművének egymással összefonódó kérdéseit persze nem könnyű vizsgálni. És különösen nem, ha saját bonyolult korunktól várjuk el e feladat elvégzését, amely kor maga is tele van ellentmondásokkal s az esztétikum, politikai taktika és propaganda összemosása iránti hajlamokkal. Hogy ez a szemlélet a román propaganda számára magától értetődően “fasiszta” - mintha csak egy Kusturica-filmben volnánk, “a fasiszta anyátokat” -, az mindenki számára világos. Ami nem világos: miért kellene a magyar olvasónak és a magyar kritikusnak átvennie és magáévá tennie a román nacionalista propaganda szólamait, miért kellene lefasisztáznia és háborúsbűnösöznie egy magyar írót, aki kétségtelen esztétikai értékeket hozott létre, miért kellene szégyellnie magát, amiért szereti Wass egyik-másik művét.