A tömeg ízlése olyan, amilyen, de ahogyan gerjesztik, manipulálják, így visszaélnek vele, ráadásul a szent költészetre hivatkozva. Úriember ilyet nem tesz. Vagy túlzok, és abba, ahogy pártok pozicionálják magukat, belefér ez a fajta, szó szerint ízléstelen marketing? Jó. Viszont Csokonai és Krúdy közé szoborni egy politikai brandet, azt ne, ha kérhetném.

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Miközben az angolok még az emlkéktábla-elhelyezés indítványát is leszavazták, Budapest köztéri szobrot állított megbecsült fiának.
A magyar származású író hívei abban reménykedtek, hogy ha megjelenik a hosszú ideje készülő, új, alapos Koestler-monográfia, Michael Scammell műve, ez megfelelő egyensúlyt teremtve részletezi az oeuvre illetve a magánélet tényezőit. A Faber and Faber kiadványa 2010 februárjában kerül a boltokba, ám kitudódott, hogy Scammel sem tudta megállni, hogy ne ragadtassa el a tollát, amikor Koestler Artúr Casanova-kalandjait írja le.

​​​​​​​Megesik, hogy az ember őszi mezőn sétálva golflabdát talál, de igen figyelemreméltó „véletlen”, ha egy téli éjszakán a megfáradt utazó olyan sport és irodalomtörténeti összefüggésre bukkan, amely több mint meglepő. Például van egy játék, (pontosabban annak volt egy szenvedélyes játékosa) ami összekötötte nagy költőnket, Petőfi Sándort és Montenegró legendás államférfiját és szintén költőjét Petar Petrovic Njegošt, s ez a biliárd.

1822–23 évfordulója van: 1823 első napja következik. December 31-én a szlovák asszonyka, a hentesfeleség Hrúz Mária már vajúdik Kiskőrösön. Petrovics Sándor 0 éves. Berzsenyi Dániel 41. Vörösmarty 22. Harminckét éves Széchenyi. Húszegynehány év múlva nagy dolgok következnek, de még nem tudja senki.

"Mesehős volt Obersovszky Gyula, kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse, és így él majd a jövő nemzedék szívében is" – olvasom egy nekrológban. Meglehet, így lesz. De nem látunk a jövő nemzedékek szívéig. Nagyon fönt hordják. Amit lentebb látunk, az éppen tele a szétbömbölt, velőig rágott ötvenhattal.  

Mintha a krónikás ott állna most velünk, Szegeden, Alsóvároson, a Mátyás-téren, és mintha zsolozsmázva mondaná végig a legenda második részét. E részlet a gubbiói farkas megtéréséről szól, amint Szent Ferenc meggyőzi a fenevadat, hogy többet ne támadjon emberekre, s a városiakat pedig, kik rettegtek, arról, hogy nekik kell ezután etetni a farkast. Nemcsak a nyelvtörténet, a retorika, és a teológia számára lehet fontos e nyelvemlék, ez a korai próza, hanem valamennyiünknek.

Francois-René de Chateaubriand ma nem tartozik a legnépszerűbb francia írók közé. Mégis roppant kíváncsisággal olvastam fiatal koromban a forradalom által emigrációba kényszerített arisztokrata 1833-ban papírra vetett, és csak halála után néhány évvel kiadott önéletírását, aminek maga a szerző a “Sírontúli emlékezések” címet adta. Most megjelent Budapesten egy olyan könyv, amelyet bizonyos értelemben össze lehet hasonlítani Chateaubriand színpompás, sokhelyütt izgalmas könyvével – Ortutay Gyula naplója. A néprajztudós Ortutay, a háború utáni politikai élet kedélyes “Tutusa” 1978-ban halt meg, háromkötetnyi naplót hagyva maga után, azzal, hogy ezeket csak harminc évvel halála után lehet közreadni. Ez most részben megtörtént, a Napló első kötete (1938–1954) már 2009-ben megjelent, illetve a napokban került a könyvesboltokba a mű második kötete. Én itt csak az első kötetről szeretnék pár szót szólni, különös tekintettel az 1944-45-öt megelőző időkre.

A szépség… ez a nagy erőnk, s ez is gyengeségünk. Visszahullunk abba, amiből erőt merítettünk. Exupérynél olvastam, talán a Citadellában, ezt a kérdést: „Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?" – a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, én csak egy elfogult esszét ígértem, s csak egy ember – nem teljes – bemutatását. Talán sikerült, talán nem, mégis úgy gondolom, a hétről-hétre írott vasárnapi leveleim közül egyet küldhetek neki, egyet szánhatok barátomnak, s ezt talán olvasóim is érteni fogják.

A Hányas vagy, huszonnyolcas? – 1976-ban hangzik el először, utánanéztem. Huszonöt vagyok, nem élek otthon, de a rosszul képzett melodramatikus húsz percben látom szüleim rendült arcát (születtek: anyám '29, apám '20), és akarom, nem akarom, a szöveg ébreszt rá, mutatja meg, közhelyesebben: világít rá, hogy minden nemzedéknek személyre szabott sorsa van.

​​​​​​​Török Sophie (Tanner Ilona) 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák.

Bihari Klára nagyasszony egyetlen JA-díjat kapott vonalas és dilettáns meghatározás valamennyi kritériumát hordozó regényeire. 1958-ban, amikor mindenki kapott, aki tüsszentett legalább egy baloldalinak nevezhető kötetet, amelyben a polgár és az értelmiség hazug disznó, a kereskedő rabló, a munkás pedig az erkölcsiség netovábbja. Hogy ne mondjam, munkásosztály.

A város elsüpped a romlásban, a porban, a szemétben, és a korrupcióban, de a Nagymesternő már Macskanőként, egy hadsereg élén visszatért. Ezen a nagy visszatérésen ott volt lapunk fotósa – Szőcs Tekla - kinek fotóriportját nézhetik meg, és szerkesztője – Weiner Sennyey Tibor – kinek vasárnapi jegyzetét olvashatják most.

Az angolok nagy romantikus költője, a tüdőbaj által élete virágában elragadott John Keats, egy ideig London szélén, a hampsteadi őspark mellett lakott, gyógyulást remélve a jó levegőtől és a házától nem messze lévő gyógyforrás vizétől. De állapota egyre romlott, s mivel orvostudornak készült, tehát tisztában volt betegsége súlyosságával, a ködös Albionból Rómába költözött, ott már azonban csak rövid időt szabott ki számára a sors.

Csak az ember olvas, hirdeti egyik nagy kiadónk. Ami így is van. A kérdés az, mit. Merre menjen az író, aki olvasót akar? Hogyan szolgálja az olvasót úgy is, ha közben nem akar sem bulváréletrajzzal, sem szingliregénnyel előrukkolni. Szávai Géza vélhetőleg kiötölte a XXI. század egyik lehető és igen tetszetős regénytechnológiáját. Receptje szerint az új regény a következő komponensekből áll:

Egyszerűbbnek tűnt - mint ahogy egyszerűbb is volt - magolással, feleltetéssel, versfelmondatással áthidalni a Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi és Arany neveivel, életművével fémjelzett reformkort. Ettől aztán szegény Vörösmarty a maga nehéz, veretes, gyermeki logikával alig követhető modorával és stílusával kiesett a pikszisből. Arany és Petőfi a könnyebben megjegyezhető, dalszerűbb, erkölcsiség és morál dolgában kevésbé katartikus versei mégis kevesebb időráfordítást igényeltek.

Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. Egy szép napon a városba érkezett, nagy lépésekkel, de se nem sietve, se nem lustán, inkább csak úgy véletlenül: a költőóriás. A költőóriás azért érkezett a városba messzi vidékről, mert azt hallotta, hogy ha valahol kamatoztatni akarja tehetségét, akkor az csak a város lehet, ott vannak olvasók, költők, írók, sőt könyvkiadók, folyóiratok és szerkesztőségek, múzsák és szeretők, kávéházak és éttermek, jó szivarok, rossz borok, szalonok és tánciskolák, énekesnők, színészek, festők és könnyűvérű csinibabák.

Mielőtt azonban torkom és a busman főnök szép fegyvere randevút adhatott volna egymásnak, térdre borultam és könyörögtem, mondja el, mi az oka annak, hogy oly sok év után, amíg a busman nyelvet tanulmányoztam körükben, különös tekintettel a busman és a hottentotta közötti kapcsolatokra, és megbarátkoztam vele és népével, ugyan, miért is akarja az én egyébként rendkívül szánalomra méltó, és valóban, a világ számára lényegtelen, ámde nekem annál fontosabb életecskémet, ezen szép reggelen, szent dombon kioltani?

Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.

"Most kaptam egy füzetet Hegedüs Lóránttól. Pulszky Ágoston leánya egy nagy német orvosi folyóiratban komoly és nagy tanulmányt írt, hogy a magyar példákkal kiegészítse W. Lange-Eichbaum professzor tanulmányát a világhistória szifiliszes-zsenijeiről.
Szirmay asszony is a szifilisz áldozatának tekinti Adyt. Ő is téved."