Ezért nem értem azt sem, hogy miért nincs szobra a negyedikén nyolcvanhárom éves (1978-ban elhunyt) Réz Ádámnak, aki azon fordítók egyike, akik sokat tetten annak érdekében, hogy ne haljunk meg hülyén.
Ha nem ugrana be azonnal, hogy ki ő, mi ő, mondom: műfordító. Akadnak irodalmárok, akik fordítók, akikről azt se tudjuk, léteznek, és más fordítók, akik nevét az első általuk szignált regénynél, kötetnél megjegyezzük.  

Ezen is túl: nem szabad Kafkát kézbe venni, ha a kedves olvasó éppen nyakig ül az iszapban, mert könnyen svábbogárként ébred. Amint elemi igény mutatkozik egy kis kafkai szorongásra, kizárólag Švejkkel párhuzamosan olvassuk. Hašek buggyant derűje kiegyenlíti Kafka gyötrelmeit, amikor a Monarchia utolsó évtizedeinek magába omló valóságát érzékeljük. 

Voltaire 1778. május 30-án halt meg Párizsban. Felvilágosodás kori író, költő és filozófus. A kor annyira távoli, életműve annyira szerteágazó, hogy reménytelen néhány mondatban helyszínrajzot festeni köré. Szikár egy figura, polgárjogi harcos, nagy szatirikus, többnyire szembe ment minden idióta és önelégült hatalommal, a dogmatikus, és a hatalomnál nem kevesebb idiotizmussal felruházott egyházzal.

Azt mondják, akik tudják, halála életére hasonlított. Elegánsan lebben végül, mint a pillangó. Egyik este hazamegy, kényelmesen elhelyezkedik – ahogy szokja volt – a karosszékében. Mire kinyújtja a lábát, halott. És azoknak, akik nálam alaposabban ismerik az életművet, jobban olvassák, nemzedéke legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója. Úgy legyen.

Karinthyn nyomot hagy az is, hogy Aczél elvtárs kedves szerzője, a három T-re (tilt, tűr, támogat) épülő rendszer kedvezményezettje. Ismert egy kíméletlen, az irodalmi belvilágot körbeszántó, meglehetősen otromba sutka, a következő: "Mi a különbség Shakespeare Hamlet-je és Karinthy Ferenc Budapesti tavasza között? Az előbbiben benne van az atyja szelleme." 

Sade frissen olvasott kötete, A szerelem stratégiája kevésbé vad, mint a felsoroltak. A szexkretén és a társadalombírálat egyszerre jelenik meg Boccaccio-szerű édes-bús történetvezetéssel. Egy kisregény arról, hogy az ezerhétszázas évek hatalmi apparátusa ostoba, öntelt, gátlástalan és pedofil (gondoljunk Berijára, Sztálin KGB-főnökére), és hogy tizenháromszor fizeti vissza (Fazekas: Ludas Matyi) a megalázott polgár. Plusz négy novella a bónusz. Szolidak. A szexről, a vágyról, illetőleg arról, mi történik a férfi agyával, amikor az levándorol hasa alá. Zsongító, mégis feszes kistörténetek, amelyek bizonyítékul szolgálnak, a világ változik, az ember maradt, ami a fáról lemászva volt: az állat- és az ösztönvilág rabja.

Mit ír? Ez az. Mit ír? Mennyire ingerszegény egy a maga sötétségébe csukott világ, ahová a hang se szűrődik be? És ha annyira, amennyire elképzelhető, hogyan differenciál? Honnan tudja meg, mi fontos, mi lényegtelen? De ez talán még megy is. De honnan az erő? Az íráshoz erő kell, adrenalin, cél, ami nem mosódik el a messzi ködökben sohasem. Mivel látja mindezt?

​​​​​​​Legendás levélrészletét: "Ha Isten segít, nagyúr leszek, ha másképp nem, farkam által" – az is ismeri, aki egyetlen Balassi strófát nem látott. Csakhogy a fontos nőkhöz rendszerint tartozik egy férfi. Vagy több. Balassi korában is. Ebből származik a feljelentés, az összecsapás, menekülés. Balassit elképesztő vádakkal jelentgetik fel. A féltékeny férfi fantáziája kimeríthetetlen.  

A védelmi falanx legalább olyan erőteljes, mint a támadó: "... amelyek nélkül egy hatalmas hang, egy erős szín hiányoznék a világirodalomból. A költő az ember nélkül, ez a költő - nagy és páratlan költő - enélkül az ember föl nem óriásodhatott volna. A törpéknek, akár a jeles törpéknek is, az óriással szemben nem szabad pöffeszkedő jogot érezniük a mindig fölényt jelentő megbocsátásra." – amiben egyet kell értenünk. 

​​​​​​​Előbb azonban rövid zárójeles, bizonyíték nélküli utalás: néhány éve olvasom egy melegoldalon (forrás nincs), kibontva, tételesen bizonyítva, hogy dr. prof. Horger a fiúkat szerette, azért nősül csak ötven környékén. És hogy a József Attilával való összetűzése nem a Nincsen apám megjelentére datálható, hanem a sokadik alkalomra, amikor a kellemes küllemű JA szívtelenül elugrott a rágerjedő professzor elől. 

​​​​​​​Mikszáth számomra a kezdetektől palóc öregapám, akivel állok a lókosi vasútállomáson, várjuk a kormos 424-es mozdony vontatta szerelvényt, rajta a piacról érkező öreganyámat, hogy segítsünk a csomagokat cipelni, és miután beszusszan a vonat, én meg iparkodnék nagyanyám elé, öregapám vállamra teszi a karját, azt morogja: "Lassan, Gazsi, lassan". 

​​​​​​​A ma negyvenes-ötvenes korosztály egyik legfontosabb költője. A lélek és a vallás, a bűntudat és a túlélés komponistája. Pilinszkyt tanulmányait, heti esszéit olvasva az Új Emberben, később kötetben, derült ki egy teljes korosztály számára, hogy létezik más is, az élet nem pusztán a küzdelem ötvenhat zavaró emlékével, küzdelem az ötéves tervekkel, egyáltalán: küzdelem az imperializmussal. Létezik más is.

​​​​​​​Például: hogy a gyerek addig gyerek, amíg annak tartja magát. Vagy, hogy a feladatok elől nem lehet elmenekülni, mert gyorsabbak nálunk, utolérnek. Vagy, hogy: az állat az ember barátja. Vagy pl.: lopni, ha az éhség a tét, nem akkora bűn, mint ahová a Tízparancsolat sorolja.

De csak hallom ma is a szavalókórusokat. A recés, változó kamaszhangok dörgedelmét, a visító, gyönyörűen pattanásos, első menstruációjukkal küzdő, titkosan sugdolódzó hetedikes, nyolcadikos lányokat, akik minden strófa végén ráerősítenek: "Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek." A kultúrházakban repedt az ablak. Lengett a függöny. Hidegek futkostak a háton. Ezt meghallják az imperialisták, összeszarják magukat. A békeharc az békeharc. 

​​​​​​​1933-ban ír Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és a mese szerint eléri, hogy segélyekkel csökkentsék az 1933-as ukrajnai éhség következményeit. (A 1932-33-as éhínségben közel hétmillióan pusztultak el. Ezen van mit csökkenteni.) Felemeli hangját az 1938-as tömeges letartóztatások ellen. Ugyancsak a mese szerint „hűtlenségi per” indul ellene, de nem esett bántódása, mivel a szovjet irodalmi közvélemény elismert alakja volt. Mintha Sztálint ez bármiben akadályozta volna.

​​​​​​​Palotai Boris – aki egyébiránt a fantasztikus filmrendező Bacsó Péter (Tanú) édesanyja – írástechnikailag, tartalmilag a múlt. Vége. Ha más korban születik, talán van jövője. Hiszen miért is ne. De úgy tűnik, ha a pillanat gazdasági és sikerigényét ki is elégíti a politikai előny, a jövő tekintetében levetkőzhetetlen teher. Palotai Boris feltámadási esélye körülbelül annyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár.

Ha valaki megkérdezne, ugyan ki írja meg a rendszerváltás utáni magyar Nyomorultakat, nem volna tippem. De gondolkodom. A dolog nem testidegen, hiszen a francia Plon Kiadó megíratta és megjelentett a kétszázadik születésnapra a Nyomorultak folytatását egy általam nem ismert François Cérésa nevű francia íróval. De az se magyar Nyomorultak, ahogy az eredeti sem az volt. Nálunk nincs ok, indíték. Itt „minden szép és minden jó, mindennel meg vagyok elégedve” – mondá Ferenc József. De a legvalóságosabb valóságot talán mégis Voltaire mester mondatja ki Pangloss mesterrel a nagy Leibniz mester nyomán: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.

​​​​​​​Bal mellkasom jó egyharmaddal nagyobb, ha ugyan nem másfélszerese a jobboldalinak. E ritka rendellenesség következtében széles felületet kínálok az érdemrendek számára, s talán ennek köszönhetem, hogy feljebbvalóim néhány találkozás után, többnyire mondvacsinált érdemek alapján, kitüntetésemre szánják el magukat.

Minden nappal közelebb az év legjelentősebb könyves ünnepe, a Könyvhét. Mire várnak, mivel számolnak, mit kívánnak, ezt kérdezte az Irodalmi Jelen tizenöt irodalmártól (név szerint: Ádám Tamás, Andrassew Iván, Antall István, Darabos Enikő, Faludi Ádám, Géczi János, Hargitai Ildikó, Jász Attila, Kiss Judit Ágnes, Láng Eszter, Pécsi Györgyi, Podmaniczky Szilárd, Szabó Tibor Benjámin, Tarján Tamás ). És a bónusz interjúk: Anonymus, Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, Mányoki Endre.

​​​​​​​És még valami. "A nők többsége túlságosan hamar kiesik. A női kánon üres helyekkel van tele. Nehéz volna bárkibe is kapaszkodni, bárhol helyet foglalni. Vagyis: ott, ahol csak üres székek vannak, túl könnyű leülni. Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon." – írja Kiss Noémi a Magyar Narancsban Galgóczi kapcsán 2007 augusztusában. Ebben egyet kell értenünk.