Az Unió, bár kiírásában kifejezetten preferálta a csatlakozó új demokrációk múltfeltáró kulturális programjait, nem találta támogatásra érdemesnek Koestler-évünket. Ugyanúgy sikertelennek bizonyultak próbálkozásaink, hogy a magyar kultusztárcát és vezetőjét győzzük meg az egyedülálló lehetőségről.

​​​​​​​Ha valaki megkérdezne, ugyan ki írja meg a rendszerváltás utáni magyar Nyomorultakat, nem volna tippem. De gondolkodom. A dolog nem testidegen, hiszen a francia Plon Kiadó megíratta és megjelentett a kétszázadik születésnapra a Nyomorultak folytatását egy általam nem ismert François Cérésa nevű francia íróval. De az se magyar Nyomorultak, ahogy az eredeti sem az volt. Nálunk nincs ok, indíték. Itt „minden szép és minden jó, mindennel meg vagyok elégedve” – mondá Ferenc József. De a legvalóságosabb valóságot talán mégis Voltaire mester mondatja ki Pangloss mesterrel a nagy Leibniz mester nyomán: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.

Jókai életét, feleségeit, a történtek általánosabb jelentését nem hagyhatjuk szó nélkül. Jókai példája azt bizonyítja, a férfi akkor szabadul a szebbik nemhez kötözött láncaitól, miután rászögezték a ládát. Ez reménytelenné tesz minden kétségbeesett szabadságharcot. Az egyik medvetáncoltatót azonnal követi a másik. Arról, hogy a Mennyországban hogyan ropjuk tovább, nincs hiteles híradás. Zárásul – pironkodva - valljuk meg, igaz, nem közönséges emberről van szó, mégis hümmögünk ma is, mi is, amikor egy húszéves liba férjül vesz egy hetvenöt éves vénembert.

​​​​​​​Amikor nem színház, hanem olvasmány, Miller legélvezhetőbb drámája a kettőjük kapcsolatából íródott Bűnbeesés után, amely azt beszéli el: "Amíg együtt voltunk, minden erőmet annak szenteltem, hogy segítsem megoldani Marilyn problémáit. Sajnos nem jártam sikerrel". Nem bizonyított, Miller felismerte-e Marilyn valamennyi problémáját, de hogy nem oldotta meg mindet, arra mérget vehetünk. Az író is csak író, nem Isten. Aki nőt az Isten szabadnak, szabadosnak, függetlennek, ráadásul színésznőnek teremtett, tehát aki nőt az Isten szabad tücsöknek teremtett, ember azon nem változtathat. Láttunk hasonlót néhányat.

1773. november 17-én születik Debrecenben.  Nevét Csokonyavisonta nevéből származtatta. Komáromban ismerkedik meg 1797-ben Vajda Juliannával, ő ihlette a Lilla-dalokat. A beteljesületlen szerelem jó költőnél remekül működik. (Rossz költőnél is, jegyzem meg minden hátsógondolat nélkül, rögzítve pusztán a tényt.) 31 évet élt. Kevésnek tűnik, de az örökléthez – láthatóan – éppen eleget.

„Ilonkát néha szenvedélyes kapcsolatok fűzik nőkhöz is, van hogy saját alkalmazottjához. Fülledt barátságok ezek, örömökkel, bántásokkal, féltékenykedéssel, sértődésekkel, oktalan problémákkal és szenvedésekkel, amik aztán nyomtalanul eltűnnek, tökéletes közömbösséget hagyva maguk után. Ilonka itt is játszik, többet ad bele, mint amije van, hogy több legyen az életében, és önmaga túlzásait is elhiszi”, írja nem kevés tapasztalatára hagyatkozva Kosáry Sarolta, az utolsó barátnő.

A Himnusz születésének állítólagos dátumát találták meg az illetékesek A magyar kultúra napja alá. Jól van így. Mert szinte mindegy, milyen napon ünnepeljük, ha amúgy meg nincs. Két napja díjátadáson jártam, kultúra-díjátadáson (Babits-díj), és a műsort követő talpalávaló zene lerobbant, rockmásolat Fenyő-dalok, és hasonlók, mintha nem volna ezeréves népzenénk, nem volnának érvényes zeneszolgáltató bandáink. Vannak. Kölcsey, tudjuk, beteg ember volt. A költők többnyire defektesek valamilyen szinten. Egomániások, hatalomba kerülve diktátorok,  terroristák. Kölcsey is az volt.

Így is van. Nem egy hajszás író.  De most majd meglátjuk. Megszülettek felesége ikrei (Gyerekgyár címmel köszönti világrajöttüket), óriáslakásba költözött, pihenteti a kiadóját, elszerződött az Ulpius Házhoz. Betöltötte a negyvenet. Minden változik. Egyedüli kérdés az, hogyan képes írói módszerein változtatni a szorgalom, és ha változtat, az mit tesz azzal a sűrű, képes prózán, amit használ.

Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki, nem rongál a megtervezett – vagy tervezetlenül szép – összképen. Nem. Mrs. London nem árulja el/ki Mr. Londont.

A tömeg ízlése olyan, amilyen, de ahogyan gerjesztik, manipulálják, így visszaélnek vele, ráadásul a szent költészetre hivatkozva. Úriember ilyet nem tesz. Vagy túlzok, és abba, ahogy pártok pozicionálják magukat, belefér ez a fajta, szó szerint ízléstelen marketing? Jó. Viszont Csokonai és Krúdy közé szoborni egy politikai brandet, azt ne, ha kérhetném.

1822–23 évfordulója van: 1823 első napja következik. December 31-én a szlovák asszonyka, a hentesfeleség Hrúz Mária már vajúdik Kiskőrösön. Petrovics Sándor 0 éves. Berzsenyi Dániel 41. Vörösmarty 22. Harminckét éves Széchenyi. Húszegynehány év múlva nagy dolgok következnek, de még nem tudja senki.

"Mesehős volt Obersovszky Gyula, kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse, és így él majd a jövő nemzedék szívében is" – olvasom egy nekrológban. Meglehet, így lesz. De nem látunk a jövő nemzedékek szívéig. Nagyon fönt hordják. Amit lentebb látunk, az éppen tele a szétbömbölt, velőig rágott ötvenhattal.  

​​​​​​​Török Sophie (Tanner Ilona) 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák.

Bihari Klára nagyasszony egyetlen JA-díjat kapott vonalas és dilettáns meghatározás valamennyi kritériumát hordozó regényeire. 1958-ban, amikor mindenki kapott, aki tüsszentett legalább egy baloldalinak nevezhető kötetet, amelyben a polgár és az értelmiség hazug disznó, a kereskedő rabló, a munkás pedig az erkölcsiség netovábbja. Hogy ne mondjam, munkásosztály.

Csak az ember olvas, hirdeti egyik nagy kiadónk. Ami így is van. A kérdés az, mit. Merre menjen az író, aki olvasót akar? Hogyan szolgálja az olvasót úgy is, ha közben nem akar sem bulváréletrajzzal, sem szingliregénnyel előrukkolni. Szávai Géza vélhetőleg kiötölte a XXI. század egyik lehető és igen tetszetős regénytechnológiáját. Receptje szerint az új regény a következő komponensekből áll:

Egyszerűbbnek tűnt - mint ahogy egyszerűbb is volt - magolással, feleltetéssel, versfelmondatással áthidalni a Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi és Arany neveivel, életművével fémjelzett reformkort. Ettől aztán szegény Vörösmarty a maga nehéz, veretes, gyermeki logikával alig követhető modorával és stílusával kiesett a pikszisből. Arany és Petőfi a könnyebben megjegyezhető, dalszerűbb, erkölcsiség és morál dolgában kevésbé katartikus versei mégis kevesebb időráfordítást igényeltek.

Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.

Mindez Tolsztoj naplóiból derül ki. Forgách András írt nagyesszét Tolsztoj "bosszantó" naplófolyamáról vagy tíz éve a Beszélőbe, javaslom belepillantani előbb, mielőtt bárki belevágna, ha a Háború és békét, és az Anna Kareninát befejezte, mert valljuk meg, a napló a két nagyregény ismeretében válik izgalmassá (és viszont): nyomról nyomra, kapcsolatról kapcsolatra kiderül, egy nagy, nagyon nagy író mit konvertál az életből az irodalomba.

​​​​​​​A kilencvenes évek elején egyedül marad a rendszerváltás káoszában, azt hiszem. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, szervezi az életet, az élet alól kicsúszott pénzt. Ül a lakótelepi kisszobában, ahol egyetlen szál cigaretta után nem látni a szemközti falat, rakogatja össze a Tekintet aktuális számát, írja a Trilógiát, amit végül nem nyomdakészen hagy az olvasóra.

Nem tudom, mi a líraértés. Fogalmam nincs, mitől hat egy vers, hogyan fut át az emberen egy „szekvencia”, mikor miért suhan el mellette. Hogyan eshet meg, hogy nem látom a költőt, magamat, konkrét perceimet látom a szekvenciák mögött. Aligha kérdés, különleges költő, különleges élet, mert az se kérdés, csak különleges életből születik ennyire különleges, más méltóságú poézis.