Erika hatvan éves lett. Nem tervezett különösebben nagy „csinnadrattát” erre a napra, lévén hogy már évek óta egyedül élt abban a házban ahol született. Velem soha nem történik semmi – szokta mondogatni – miért éppen ezen a napon lenne bármi másként, mint eddig?

Termetes, harminc körüli fiatalember lépett közelebb a templomajtóban ülő koldusasszonyhoz. Kigyúrt izmai majd szétfeszítették a Dark Lord-os pólót. Hátracsapott bézbólsapkát, napszemüveget, farmernadrágot és márkás bokateniszcipőt viselt. Bal kezével úgy lóbálta a mercikulcsot, akár egy legyezőt. Közben csörgött a mobilja. Mérgesen odapiszkált, majd visszanyomta farzsebébe.

Az egyetemen ismerkedtek meg. Alig voltak tizenkilenc évesek, amikor már együtt éltek és a diplomaosztóval egy időben tartották meg az eljegyzést. Mind a ketten gyorsan találtak munkát és néhány évnyi albérletben tengődés után készen álltak arra, hogy megvegyék a saját házukat. Harmincévesen megrendezték az esküvőt és már csak egyetlen dolog hiányzott az életükből: az utód.

Az utcán rengetegen voltak. A férfi mellett sűrű tömeg hömpölygött el, jött vele szembe. Néha neki-nekiütközött valamelyik járókelőnek, de inkább kitért előlük. Kereste azt a kimérést, ahol a legolcsóbb italt kaphatja. Éhes nemigen volt. Tegnap úgy berúgott, hogy az ennivalót egyelőre nem kívánta. Az első sörét pillanatok alatt megitta, a kiszolgálónő fejcsóválva nézett rá, amikor az üres üveget visszarakta a bódé pultjára. Lilára fagyott ujjai kilátszottak szakadt kesztyűjéből, miközben azt számolgatta, maradék pénzén mit tudna még inni.

Miután beléptem a kandalló által meleggé fűtött kávézóba, azonnal megkerestem a szokásos helyet, ahova mindig én szoktam leülni. Levettem francia kockás sálamat és próbáltam kisodorni göndör hajtincseimből a hópelyheket, amelyek huncutul megkapaszkodtak a hajamban.

Egy rohadt alma repült be az egyik emeleti ablakon. Pár férfi a közönségből azonnal odaszaladt az ablakhoz, hogy lássák, ki dobta az undok gyümölcsöt, de csak a szokásos sétáló tömeget látták, akik egy arcként bámultak felfelé, és lépdeltek tovább az utcán.

A látszat ellenére a két Renvege nagyon is jó testvérei voltak egymásnak. Gyerekkorukat a helyi árvaházban kellett eltölteniük, ahol megannyi sírással töltött éjszaka után rájöttek, hogy történjék velük bármi is, ők mindig ott lesznek egymásnak. Addigi életüknek legnagyobb fordulópontja volt, mikor egy idős házaspár felkarolta kettejüket az árvaház sötétségéből és befogadták őket.

Hazai viszonylatban gazdag embernek mondhatom magam. Sok tisztességes és jóravaló barátom és ismerősöm van. Közmondás szerint: „Ha bezárul egy ajtó, kettő nyílik ki helyette”. Való igaz. Életem folyamán egy ajtó zárult be eddig. Én döntöttem így. A többiek szívében egy kis kobold él, aki szeretetet sugároz azok felé, akikkel szóba áll. Büszke vagyok, hogy sorsom ilyen emberekkel hozott össze. Gyerekkorom óta egy különös betegség rabja lettem. Gyűjtögetés.

Verőfényes délután volt. Irodám nyitott ablakán keresztül behallatszott a tavasz első megnyilvánulása, a madarak vidám éneke. Friss, lágy szellő illant be a nyitott ablakon keresztül a helyiségbe, messziről beterelve a nárciszok és tulipánok fennséges illatát. A nap kíváncsian kukucskált be hozzám, sugaraival elvonva figyelmemet a számítógép képernyőjéről. Nehezemre esett a munkámra koncentrálnom, de össze kellett szednem minden erőmet, hisz a nyakamon volt már a hó végi elszámolás.