Akkor kell a témát felhozni, amikor a sör körülbelül aranymetszésig fogyott. Vagyis a fél liter úgy aránylik a megivotthoz, mint a megivott ahhoz, ami még az üvegben van. Múlt és jövő harmóniája, tapasztalat és perspektíva együttállása, mint az életkorunk, ő negyvenhárom, én meg negyvenegy vagyok. A cigijéből is volt még, a lehető legjobbkor tértem vissza a macskára.

Messzire elkerülte a teret. Már régóta nem ment ki, a kiadók és a szerkesztőségek elfelejtették. Egyszer megtalálta a könyvét – a másodikat – egy antikváriumban. „Selejtezve” – ez volt belepecsételve, valami kis kerületi könyvtárból került eladásra. Megvette, aztán beledobta az első kukába.

– Miután ön hazajött Moszkvából, Kádár ismét találkozóra hívta – vetette fel a főorvos. – Nem találta ezt furcsának?
– Miért? – kérdeztem vissza. – Tulajdonképpen örültem neki… Mindjárt február 4-én találkoztunk, rövid idő alatt kétszer is, először Révkomáromban és utána Komáromban, ahol mindkét félhez csatlakozott a maga hivatalos kísérete. Kádárt minden érdekelte. Tudni akarta, milyen reformokat tervezünk.
A főorvos megismételte a kérdést: – Nem találta ezt furcsának?
– Akkor még nem!

Este elgondolkodtam Dubček szavain, és szinte ösztönösen ráébredtem, hogy valami mást akartam hallani. Közölnie kellett volna kereken: megadásra kényszerítettek! Ellopták a szabadságunkat! Ne higgyetek nekik! Brutálisan és kíméletlenül lerohantak! Ölik az embereinket! De ne törjetek meg! Maradjatok büszkék és önérzetesek a passzív ellenállásotokban! Előbb-utóbb legyőzzük őket… Előbb-utóbb győz az igazság!

A melankóliával járó őrület gyógyítható a fecske gyomrában található
lazúrkő tisztaruhába csavarásával s annak a jobb karhoz való kötözésével.
De a nyakba akasztott gránátkő (vagy jáspis, topáz) is segíthet,
mely szemben áll a szaturnikus ólommal, türkizzel, mágnessel…

– Lámpás voltam – kezdte. – Maguk nem nagyon tudják, mi az. Mifelénk jól fizető munka. Abból áll, hogy fogja magát az ember, esős időbe’ kimegyen egy nagyobb szikla tetejére, aztán világít. A szerencsétlen hajós azt hiszi, ott a világítótorony aztán belehajt a zátonyba. Utána szabad a rablás a rakományból. Egyszer még két láda francia bor is kikerült, abból volt pénz!

Krisz soha nem zárta kulcsra a bejárati ajtót, a bezárt ajtó, magyarázta, kézzel fogható jele az emberek iránti bizalmatlanságnak, ami viszont a legrosszabbat hozza ki belőlük! De mit csinálsz, ha mégiscsak jön a betörő?, tamáskodott a kishitű Ábel. Mit, mit, hát elbeszélgetek vele!

Nemsokára jött még néhány vendég, de őket nem kínálták meg semmivel. Nem is nagyon akartak bejönni a házba, inkább az udvaron maradtak. Felmásztam a díványra és onnan néztem, mit csinálnak. Anna a földön feküdt. Őt vajon miért nem küldték be? Az egyik bácsi betakarta pokróccal. Szegény, biztos fázik, igazán bejöhetne.

Döbbenetes kelet-közép-európai jelenség, hogy a Nyugat-Európába áramló vendégmunkások gyerekeit otthon nagyszülők, ismerősök vagy bérszülők nevelik. Böszörményi Zoltán kisregénye ezt a témát dolgozza föl valós történet alapján. Egy édesanyja után sóvárgó kislány könnyfakasztó vallomását olvashatjuk. A személyes kálvária mögött ott sötétlik egy egész régió tragédiája. 

Igen, volt némi rendhagyó, majdhogynem botrányos a kapcsolatukban, Bébi törökülésben hallgatta a szoba közepéről a cselló édes hangját, s kezdetben szégyenkezve, de ahogy kamaszodott, kéjjel egyeztette össze a bugyik színeit a zeneszerzőkkel, a világoskék bugyi Chopin, a bordópiros Ravel, a zöld Mendelssohn, és így tovább.

Közben elképzelte, milyen szépen ropognak majd a kandallóban a vaskosabb faágak. Fia szerette nézni a csillámló havas tájat, akárcsak a tűz pattogó szikráit. Az anyját is mindig odaszólította. Együtt melegedtek a kandalló falánál. Emma Weiss boldogan ölelte nagyfia fejét a mellei közé, s mindketten érezték: valami bizsergő érzés szorítja össze a szívüket.

Kilencedik születésnapomon anyám elvetélt. Kaptam egy halott testvért. Mellé a korábbinál is mélyebb hallgatást. Meg azt az élményt, hogy valószínűleg azért nem hallgattatott meg az imám, mert magam sem bíztam benne. Igazából csak akkor, a baj küszöbén imádkoztam. Korábban nem voltam biztos benne, akarok-e kilencévesen egy síró-rívó porontyot a házba, akivel azt a kevés nekem jutó figyelmet is meg kellene osztani.

A barkácsgépekkel folytatja. Micsoda lyukakat lehetne fúrni velük, ha egy széles csípőjű, vékony derekú talján nő megkérné egy szenvedélyes olasz hajnal után, hogy ugyan, Istvánom, fúrd fel, kérlek, oda azt a könyvespolcot. És István felfúrná, egy mérnök precizitásával a napfényes, illatos hálószoba falára a polcot, segítene felpakolni rengeteg Francesco Petrarcát, Filippo Tomasso Marinettiket és persze Umberto Eco műveit.

Margit, neked férjet szereztem, egyedül sosem tudtad volna felszedni azt a jóképű fogorvost. Irén, minden szombaton átmentem hozzád römizni, pedig már nagyon untam hallgatni a siránkozásaidat. Juci, kitettem a házból a részeges fiadat, amikor ki akart forgatni a vagyonodból. Lányok, most ti jöttök, segítsetek megölni Szép Klaudiát!

Asszonyom, a kávéfőzője döntött. Haza akar menni. Azt állítja, nem élhet az Ön konyhája nélkül, a kakaót iszogató kisgyermeket pedig egyenesen imádja. Szelídségi fogadalmat tett. Duruzsolása ezentúl muzsika lesz a füleknek, esze ágában sincs fortyogni, fröcsögni többet. Mindent megígért, csak eresszük haza. Nem tarthatjuk itt akarata ellenére. Megilletik a kávéfőzők jogai.

– Ő máshogyan emlékezett rád. Ha szerelemről esett szó, csak rólad beszélt, néha olyan áradozásba tört ki, hogy azt hittük, kitalált személy vagy. Máskor hiányolt, bőgött, hisztizett, hibáztatta magát, majd téged, a sorsot, a feleségedet, Istent.
– Igen, a nagy hiszti, ez rá vall. Bárcsak élne még.

Néha kimegy a csatorna partjára, nézi az ügyvédeket. Nem tesz nekik szemrehányást, nem kérdez tőlük semmit, nem mond nekik semmit. Mindent tud róluk. Vannak és nincsenek. Nem vadásszák, nem lövik őket, de nem tudnak szaporodni.

Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.
Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

A szekrény alatti zárt részben (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) érdekes dolgok rejtőztek: régi hanglemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal „bugyogót” (ahogyan ő mondta) rajzolt.